Régi történet, talán nem is igaz, de nem volt oka hazudni annak, aki mesélte.

Élt két barát. Gyerekkorukban kint játszottak a porban. Homokozót mondanék, de nem volt azon a vidéken homokozó, de még homok sem, arról meg végképp nem tudtak, hogy létezik ilyen játékszer, hogy homokozó. Mivel nagyon szegények voltak, az összes játékszerük egy rongylabda volt.

Egy nap elhatározta egyikőjük, hogy megtréfálja a másikat. Kint a szántóföldön beletúrta a lábát a rögök közé – szépen el is egyengette – majd a másik lábát maga alá húzta, amúgy törökösen. A felületes szemlélő azt gondolhatta, hogy csak pihen egy picit, mert bizony abban az időben a gyerekeknek is ki kellett ám venni a részüket a nehéz fizikai munkákból is.

Kisvártatva jött vállán a kapával a társa is, hogy ő is ledőljön. Mikor közelebb ért kis barátjához, arra lett figyelmes, hogy egy kis rögöcske megmozdul. Nem vette észre nagy izgalmában, hogy barátja a lábát mozgatta szépen, lassan.

- Nini! Gyíkvakond – kiáltott fel izgatottan és már kanyarította is le a válláról a kapát
- Hagyjad szegényt, hagy éljen – próbálta meg tettétől eltéríteni társát a mókát kieszelő fiúcska.

De akkor már késő volt. A kapa lesújtott, a kinyújtott lábat nem sikerült olyan gyorsan visszarántani – kiváltképp, hogy közben el is zsibbadt – hogy ne hasítson belé a kapa.

Szerencséjére nem az egész lábfejét, csak két-három ujját csapta le kis pajtása.

Miért is írom le ezt, egy humoros hangvételűnek szánt rovatba, Magam sem tudom.
Talán azért, mert nem jutott ennél jobb most az eszembe.

Ellentmondást nem tűrően beköszöntött a tavasz. Reggel, pontosabban még éjszaka, vagy már hajnalban csivitelnek a madárkák. De mit csivitelnek, ordítanak, ahogy a csőrükön kifér. Érzik a kikeletet és azt a számukra végzetes-végletes (véreresen komoly) tényt, hogy csak a legjobb győzhet, ezért ijedten rebbennek szét, amikor megpillantanak.

Hasonló okból kerülik el immár utcánkat a motorosok, ültetett autósok és Koppány kipufogósok.
Nem volt ez mindig így, hiszen nem mindig voltam jó barátságban a közeli gumissal, akinek a múlt tavasz óta nincsenek megélhetési gondjai, ahogyan a közeli autóüvegesnek sem, akit szintén a barátaim között tudhatok. Mindig van közös témánk és sosem veszünk össze a konc felosztásán. Nekem sem töri fel a kezemet a kalapács és szúrja szét a vassulyom, hiszen egyikhez finom, bőr- a másikhoz lánckesztyűt húzok.

Az orvosi egyetem baleseti sebészeti és belgyógyászati fakultásának medikusai is többször fejezték már ki köszönetüket a látványosabbnál látványosabb sebesülésekért, valamint az előrehaladott alkoholbetegek széles skálája miatt, de a patológián is imába foglalták a nevem. Nem volt kis munka leszállítani a megfelelő mennyiségű és minőségű „alapanyagot”, de a tudomány mindenek előtt.
Aztán a kezdeti nehézségeken könnyen tovalendültem, amikor nem csak az éjszaka óbégató ittas egyéneknek tartottam módszertani foglalkozást, hanem a nappali műszaknak is, akik létszáma napról napra növekedett, ameddig csak nem futottunk tavaly tavasszal össze. Annak utána rohamosan és végzetesen-véglegesen (véresen) fogyatkozni kezdtek.

Rend honolt a tájon, minden szépen alakult, minden megoldódni látszódott és igazából meg is oldódott egy kis apróság kivételével: nem tudtam kifizetni az óvadékot.

A pontos kelés fontos. Az ember feküdjön le időben, hogy aztán reggel ne nyűgösen ébredjen, hanem kipihenten, frissen és üdén, akinek erre is van hajlama.
Későn ébredni egyenlő egy szabotázzsal. A saját napunkat lékeljük meg, ha bal lábbal ébredünk, ezért igyekezzünk este úgy lefeküdni, hogy még akarattal se tudjunk rossz lábbal a padlóra toppanni.

Aki idejében nyitja szemét az égre, kényelmesen megreggelizhet, nyugodtan elolvashatja a reggeli lapot - feltéve, hogy az újságkihordó hamarabb ébred – és komótosan, de renyhén készülhet a napi teendőkre. Aki későre állítja vekkert, annak osztályrésze nem is lehet más a kapkodáson kívül semmi. Üres gyomorral, hanyagul megmosott fogakkal, pacuhán rohanhat a busz után és máris kész a baleset, ha alanyunk a zebrán elesett.   

Velem ilyen meg soha nem esett, én mindig az órának, pontosabban az időnek rendeltem magam alá, hiszen tudtam, hogy van amivel lehet játszani, de Kronosz pont nem ilyen. Lehet próbálkozni, de az ember alulmarad, trükkjei megtörnek az elmúlás erődjének vastag falain. Igazodnunk, igazodnom kell, így igazodtam is és nem éreztem, hogy vesztes lennék rendszerességem és céltudatosságom miatt. Nem éreztem soha tehernek rápillantani időnként arra az apró kis asszeszoárra ott a csuklómon. Tudtam mennyi és azt is mennyi lehet még.

Így maradhatott időm ezt az apró szösszenetet összeállítani.
Pedig csak egyetlen apróságról feledkeztem meg és az a nyári időszámítás. Ezért késtem le a hajnali vonatot.
A következő három óra múlva indul. Vagy négy?

Ünnepélyes diplomakiosztót tartottak a Válság Egyetem Diszkont-és Haszontalanság karán az elmúlt hétvégén. Mint, ahogyan azt a dékán köszöntőjében elmondta - mivel a rektor éppen nem találta a szavakat, pedig nagyon kereste az asztal alatt azzal az üveg kadarkával, amit az egyik hallgató borászattal (és pénzmosással) foglalkozó apjától kapott csak úgy. Egy jó diploma sokat ér a nagybetűs életben, szűkebb értelmezés szerint a munkaerőpiacon tágabb értelemben a feketepiacon, de az igazi nagy befektetés az értéktelen diploma, mivel azt viszonylag olcsón meg lehet szerezni, viszont nem lehet eladni, így örök emlékként és egyben porfogóként szerepelhet a vitrinbe kiállítva. Alkalmas továbbá dicsekvésre, megtévesztésre, közösségi oldalakon irigység szítására, és ami nem elhanyagolható, esetleg annak a szakmának, állásnak a betöltésére is amibe benne foglaltatik. Erre mondjuk a legkevésbé, de sebaj, mert proszt, akarom mondani posztgraduális képzéseink keretében további semmire sem jó diplomákat szerezhetnek egykori hallgatóik, de azt kizárólag ráépüléses rendszerben.

A megható szavak után még ébren levők a kari tanács asztala előtt képzett három halomból választhattak maguknak diplomát. Az egyik kupacban a papír anyagától függően egy viszonylag nedvszívó és így könnyebben használható, egy másik kupacban egy kifejezetten szép, ugyanakkor galacsingyúrásra már nehezebben használható, a harmadik kupacban, csak külsőleg alkalmazandó egészen használhatatlan, pontosabban korlátozott felhasználhatóságú oklevelek közül túrhatott magának a szerencsés végzős, de abból is csak szigorúan egyet. Ez utóbbi tanúsítványok gyakorlatilag megtévesztésre és edényalátétként voltak alkalmazhatóak, de mint tudjuk nem a diploma számít, úgyis mindent az életben tanul meg az ember.

A rendőrség bravúros gyorsasággal, egy órán belül elfogta a machetes gyilkosságokkal alaposan gyanúsítható K.J. homályfalvai lakost, aki teljes és töredelmes beismerő vallomást tett.

Tettét szerelemféltéssel indokolta. Menyasszonyát és a lábára cipőt próbáló cipőboltost négy egyforma vágással (felnégyelés) gyilkolta meg. Rádöbbenve arra, hogy milyen szörnyű bűnt követett el, öngyilkosságot kísérelt meg, de eközben megzavarta a postás, aki éppen az aktuális küldeményeket akarta kézbesíteni a szerencsétlenül járt cipőüzlet tulajdonosnak. K.J. hirtelen haragra gerjedt, ezért egy határozott csapással kioltotta a kézbesítő életét is. Ekkor már érezte, hogy a lejtőn nincs megállás. Megölt még hat kofát, egy komplett óvodai csoportot a két óvónővel együtt, egy villamosnyi utast és a villamosvezetőt, a peronon állókat, a tettet látva sikoltozásba kezdőket és a némán maradottakat. Mindösszesen 137 ember maradt a helyszínen a vérébe fagyva.

Milyen szerencse, hogy a rendőrség bravúros gyorsasággal, egy órán belül elfogta.

Elismeréseket adott át a Gazdasági Minisztérium 2 vállalkozónak, akik vagyonuk kockáztatásával arra vetemednek, hogy nagyszabású beruházásokat fognak saját erejükből finanszírozni.

Egy három főt foglalkoztató papírzacskó ragasztó üzemet, valamint egy négy fős csillámpóni sörénykefe felújító gyáregységet hoznak létre hazánk egyik legelmaradottabb vidékén, ahol rekordszintű munkanélküliség volt jellemző – bárhol.

A minisztérium Húsz-húszezer forintos gyógyszervásárlási bont adott át fájdalomdíjként a két szerencsétlennek a szalagok átvágása előtt.

Legalábbis a költségkeret felhasználási igazoláson ez szerepelt a „jellege” rovatban.

A hathatós intézkedéseknek köszönhetően (kijárási tilalom és statáriális bíráskodás) drasztikusan csökkent a közterületeken elkövetett bűncselekmények száma. 

Arról ugyan nem érkezett értesülés, hogy a magánterületeken, illetve a nyilvánosságtól elzárt helyeken mennyivel emelkedtek a deliktumok száma, mivel a kijárási tilalom a rendfenntartó erőkre is vonatkozott. Egy úgynevezett magasabb rendőrség felügyelte, hogy a rendőrök az állomáshelyüket el ne hagyhassák, még véletlenül se szeghessék meg a szigorú parancsot. 

Kialakult egy eléggé tarthatatlan helyzet. Mivel a kijárási tilalom bevezetése egyik percről a másikra - hiszen folyamatosan harcban állunk, csak még az nem tisztázott, ki is az ellenség - történt meg, így azok a rendőrök és persze mindenki más is, aki éppen munkában volt, vagy szolgálatát teljesítette a munkahelyén rekedt, aki pedig szabadnapos volt, vagy éppen a szeretőjénél, esetleg egy kocsmában múlatta az időt, nos azokról jobb nem is beszélni.

Hetente egyszer volt egyfajta lakosságcsere, amikor néhány óra leforgása alatt a dolgozók az otthonukba, az otthon kucorgók pedig a munkahelyeikre siethettek.

A legjobban a hajléktalanok jártak, mert a rendelet bevezetésével egyidejűleg számukra is kellett fedelet tálalni, így egy csapásra felszámolták a csövezést is, így, ha az emberek az utcán sétálhattak volna, bizony már nem láthattak volna mindenfelé részegeskedő, kellemetlen külsejű alakot a parkokban lófrálni.

A gyerekek nem hoztak haza többet rossz osztályzatot, de ők maguk sem tértek haza, így a szülök ismét magukra és egymásra tálalhattak, aminek viszont kilenc hónap múlva meg is lett a látszatja az ország demográfiai térképén. A tanárok nem tudtak számon kérni, hiszen fogalmuk sem volt, hogy az előző héten iskolát látogató és az őket tanító tanárok éppen hol tartottak a tananyagban, de ha tudták volna is, sem sokat tudtak volna kezdeni az adattal, hiszen ezek más gyerekek és más tanárok voltak, akik mást tanultak. Ugyanazt az ebédet ették egész héten, hiszen a konyha sem tudott más alapanyagot beszerezni, de nem is mondok igazat, mert hetente itt is beiktatták a menüváltást a szakácsokkal együtt.

Minden kellemetlenség ellenére a kormány teljesítette ígéretét és két héten belül rendet tett az országban. Igaz, hogy nem tudni mitől számították azt a bizonyos két hetet és azt sem, hogy miből gondolták, hogy ez a káosz rendnek tekinthető, de ilyen mély filozófiai és morális kérdésekbe most ne bocsátkozzunk, mert a végén az azonnali és teljes cenzúrát is bevezetik, nem csak a mostani részlegest hagyják belefulladni önmaga rendszabályozásába.

Csend és rend honolt tehát a tájon, de a hamu alatt izzott a parázs. A kasszafúrók a hűtőszekrényen, a zsebtolvajok a saját családtagjaik táskáin, a rablók egy felöltöztetett szobainas előtt, a gyilkosok pedig sertéscombokon gyakorolták mesterségüket, nem beszélve az iskolai ellenőrző könyveket meghamisítókról, az egész nap gyúró verőlegényekről, a pincelőtereken gyakorlatozó bérgyilkosokról a "Ki nevet a végénben" csalókról a saját lányaik előtt magukat mutogató szatírokról, feleségüket megerőszakolókról a lépcsőházakban ittasan korlátról lecsúszkálókról. A kényszerpihenő alatt rengeteget nézték a tévét valamint - de csak akkor, ha bűnöződinasztiáról volt szó olvasgatták az öregek feljegyzéseit a különböző fortélyokról, praktikákról, amivel sokkal hatékonyabban tudták ádáz terveiket megvalósítani, mert azért ne feledjük a héten egy napon szabad volt a vásár.

Amikor illetékes elvtársat a főnöke lekapta a tíz körméről erősen elgondolkodott a pályamódosításon.
„Nem érdemelnek ezek meg! Nem fizetik meg így sem azt a rengeteg szellemi terméket, amiből tavat csináltam és abban fürdettem őket. Majd hozzák fel az első emeletről azt a hülye Kuburcikot, na ő fog majd nekik nagy zöldségeket feltálalni, de akkor már késő, akkor már hiába sírnak vissza, én akkor már nagyon messze leszek. Ott, ahol szükség van rám, a kreatív gondolkodóra.” - morfondírozgatott magában és közben erősen összeszorította a fogait, nehogy visszaszóljon annak a főnöknek, akit éppen faképnél hagyni tervezett.

Elkésett reggel. Jogos volt tehát a letolás. Sokat késett, nagy szidást kapott. Úgy érezte soha nem is fog ez véget érni. Mintha nem pusztán a csúszása miatt kapott volna, hanem a főnök az összes problémáját, gondját rázúdította volna. Több volt ez, mint egy egyszerű dorgálás, ez itt kérem össztűz volt ellene, a nagy feltaláló ellen. Mintha a főnök személyes ügyként kezelte volna, mintha a tyúkszemére lépett volna.

És mégis miért? Mert reggel meg kellett várnia, amíg kinyit a közelben lévő barkácsbolt. Nem is lehetett másként, hiszen nem tudta bezárni az ajtaját. Táréváré mégsem hagyhatta. Felesége szerencsére otthon volt és vállalta, hogy egy kicsit ő is késik a munkából, amíg a nagy feltaláló szerez egy zárbetétet, ami sajnos szombat este tönkrement.  
Próbált lakatost hívni, de az új vasárnapi zárva tartási rendeletek általi bizonytalanság miatt inkább nem vállalta, hogy házhoz megy. Az áruházak zárva voltak ugyanezen okból kifolyólag. A barkácsolós nagybácsi, akinek a sufnija minden kacattal telis-tele szokott lenni adott ugyan egy használt betétet, de nem egyezett a méret.
Sajnos a mérete másban sem egyezett, emiatt és éppen eléggé bánatos volt és főtt is a feje rendesen, mert úgy érezte, hogy a felesége talált valakit, akinek a mérete egyezett, pontosabban kitöltötte azt az űrt, amit ő nem tudott.

Vasárnap nem tudtak otthonról elmenni sehová, hiszen az ajtó … de mit is beszélek, hiszen már szombatról, vasárnapra virradóan is eltorlaszolt ajtó mögött aludtak. Ha nincs zár, akkor  másként kell akadályt képezni. Olyan jól sikerült, hogy utána már alig bírtak kikecmeregni az odatolt komód mögül.

A felesége egész nap ideges és letört volt, hiszen az egész héten tervezett kuglipartira az istennek sem akart elmenni  - mivel a lakás és az értékek megőrzése mindennél fontosabb volt számára, ráadásul igazságtalannak találta volna strázsának otthon hagyni asszonyát - a nagy feltaláló és így ő sem tudta a régóta dédelgetett álmát megvalósítani, hogy a barátnőivel lógjon egy picikét, mert bizony a férje nem állhatta a női csacsogást a lakásban.

Idegesen és nyűglődve telt az egész hétvége. Nem mondhatnánk, hogy kipihenték magukat, sőt igazából sokkal fáradtabban és lestrapáltan mentek dolgozni hétfőn, mint ahogyan pénteken megkezdték a hétvégét.
A rendelet bevezetése előtt néhány óra alatt tudták a hasonló akadályokat elhárítani  és minden folyhatott tovább zavartalanul a maga medrében, de most...

… most, hogy a nagy feltaláló előrukkolt ezzel a bombasztikus ötletével, nemcsak a munkahelyén, hanem a családban is kiközösítették és komplett idiótának tartották és legyünk őszinték, nem is jártak messze a valóságtól. Most a saját bőrén tapasztalhatta, hogy milyen botor (ökör) volt, hogy beadta javaslatként a boltbezárási, szolgáltatáskorlátozási ötletét. Talán ez volt az igazi ok, hogy csikorgatta  a fogát, de nemhogy ellentmondani, hanem megmukkani sem mert. Csak leszegett fejjel hallgatott. Aztán egy idő után, már legalább a szemét ki merte nyitni. Kínjában idegesen járatta tekintetét körül a főnöki irodában, ami nem nélkülözte az eleganciát és a praktikumot. Tekintélyt parancsoló tölgyfa íróasztal, vastag brokátfüggönyök – ha azokat behúzzák, be nem lát senki - erős, széles és minden bizonnyal kényelmes kanapé és egy kecses fogas, amin egy lila sál függött.
Túl messze volt attól, hogy alaposabban szemügyre tudja venni, de éppen olyan volt, amit a múlt vasárnap a barátnőivel töltött délután során felesége elveszített, de érdekes módon aznap ez sem rontotta el a kicsattanó jókedvét ...

- Mi az utolsó kívánságod? - lépett oda a jegyellenőr Szabó János törzsgárdataghoz, akinek sikerült az elmúlt évtizedekben összegyűjtenie egy villamos árának megfelelő mennyiségű vonaljegyet és bérletet.
- Tessék?! - kérdezett vissza Szabó János látszólag és nem látszólag még mindig bizonytalanul.
- Mi az utolsó kívánságod? - dörögte a jegyellenőr és baljóslatúan pumpálni kezdett kezével, mintha még mindig jegylyukasztó lenne benne, de azt ugye már évtizedek óta kivonták a rendszerből.
- Hogy-hogy utolsó kívánság? - kérdezte most már egészen remegő szájjal és térdekkel Szabó János törzsgárdatag – Miféle utolsó kívánság?
- Leginkább a tiéd – felelte szemével hunyorítva a jegyellenőr, aki úgy magasodott áldozata felé, mint egy óriási esernyő. De napos idő volt.
- Az enyém? - kérdezte egészen cseppfolyósan – Egészen biztosan nem kever össze valakivel?
- Miért, látsz te valakit magad mellett, mögött, alatt? – nevetett fel röfögve saját célt tévesztett poénján az ellenőr – Vagy netalántán kancsinak nézel? Hm?!
- Ó nem, dehogy – szabadkozott Szabó János törzsgárdatag – Csak olyan hihetetlen, hogy pont velem, pont nekem és pont itt esik meg ez a szerencse. Nem mindenki mondhatja el, hogy epekedve arra vár egy ilyen kedves, jól nevelt, udvarias izé...khm fiatalember, hogy az utolsó kívánságát is teljesítse az embernek.
- Te most szívatsz engem? - bizonytalanodott el az ellenőr – Te egészen biztosan szívatsz engem.
- Ugyan hová is gondol kedves uram – engedte láttatni elülső fogait - ugyan miért szívatnám? Egészen egyszerűen afelett érzett örömömet nem vagyok képes feldolgozni, hogy ekkora szerencsében kegyeltetett az ég, miszerint lehet egy utolsó kívánságom, mielőtt …
- … mielőtt?
- … mielőtt leszállok te majom! - és ezzel egyidejűleg a peronra lépett. Az ajtók (jobb oldalon) záródása után egy kisebb fügét is mutatott az ellenőrnek, aki szemével kísérte a kifutó villamos ablakain át. A tízezredik utasnak járó egész évre szóló bérletet szégyenkezve adta le a végállomás forgalmi irodájában, ahol a főnök ismételten megdorgálta és kioktatta, hogy 25 év hóhéri szolgálat ide, vagy oda, jegyellenőrként változtatnia kell az utasok érdekében kommunikációján, hiszen munkába állása óta két embert szállítottak szívinfarktussal és egy utast asztmás rohamokkal kórházba, miután szóba elegyedett velük.

Sosem voltam jó mértanból, vagy geometriából. Lám, már e kettő között sem tudok különbséget tenni, de most súgják nekem – persze lehet, hogy rosszul – a kettő ugyanazt jelenti.
Lehet. Ezzel vitába szállni nem merek, de igazán nem is célom.
Csodálkozva hallgatom, amikor mindenféle varázslatos idomokról – mellek, finom tompor – legyen az sík, vagy mértani (test) folyik előadás. Egyenes háttal – nem úgy, mint iskolában, ahol a szögfüggvényektől nőtt púp a hátamon. Igazából nem is azoktól, hanem a pad alá bújási kísérletektől nehogy felszólítsanak, de ez más tészta. 
Most, mikor már érettségi tölti ki zsebemet, bátran szembenézhetek gyermekkorom rettegett tanárával, a matematika felfoghatatlan professzorával. Mármint az felfoghatatlan számomra, hogy annyi sok szép tantárgy közül, miért választja valaki a matematikát. (Tudom a választ: hóhérnak túl alacsony volt és nem vették fel.)
Egyszóval meghallgatom, amiről egykor hallani sem akartam; a mértani – vagy geometriai - tudományokat.

Most éppen háromszögekről folyik a diskurzus. Milyen a hegyesszögű és milyen a tompaszögű háromszög, mi a különbség köztük és egyéb ilyen elhanyagolható, ámde egyeseknek oly fontos kérdések.
Tulajdonképpen nem is olyan unalmas ez a téma.

Mindjárt ott van ez a trapéz. Miért is nincs meg a teteje? Én megtaláltam a tetejét egy a lapon mellette fekvő háromszög képében, de váltig állítják, hogy a kettőnek így semmi köze nincs egymáshoz. Mivel nagyon ellenkeznek tudom, hogy elevenükre tapintottam és elkönyveltem magamban, a trapézt szegényt megcsonkították, de tagadják, tagadják, mintha az életük múlna rajta!
Aztán látok egy háromszöget, aminek levágták a csúcsát és így lett belőle egy kis háromszög és egy – magam sem hiszek a szememnek – kisebb forma trapéz.
Ebben a csúcsban lehet elrejtve az igazság.
Csúcs, csúcs, hegyes csúcs. Meg ne bökj hegyesszög!

Apropó, hogyan is lehet hegyesszögből tompaszöget csinálni? Felismerve a trapéz megcsonkításának törvényszerűségeit, bátran kijelenthetem, hogy le kell törni belőle egy darabot és a kiálló szilánkokat, sorjákat a fejes vonalzóval lehet egyenesre egyengetni.

Egyenes! Erről is eszembe jutott valami. Egyenesen a matematika előadásról fognak visszaszállítani az én meleg, barátságos kis cellácskámba, az elmegyógy- és intézetbe.
Majd onnan küldök egy téglalap alakú borítékba - füle háromszög – egy négyzetesre hajtogatott levelet.
Addig is előveszem a körzőmet és ...

Mert ha könnyű lenne a megoldás nem is kérném a segítségedet, hanem egyedül diadalmaskodnék. És hagynám, engedném, hogy a tömegek körbevegyenek és folyton folyvást azt kiabálják, hogy Hööööö, na meg azt, hogy Hoooo és aztán szerényen meghajolnék, egy könnycseppet eldörzsölnék, elmorzsolnék a szemem sarkában, a tapsot és a kézcsókot visszautasítanám, de a virágot az öltözőmbe nem, sőt azt sem bánnám, ha én nem is férnék be az öltözőmbe, de nekem már az a puszta tény, hogy virágokkal van tele többet jelent azoknál az ünnepelt sztároknál, akiknek van, mert nekem nincs, így különösen nagy eredménynek számít, ha ezt a nem létező öltözőt képesek megtölteni, nagyon is létező virágokkal.

Bár a virágokat nem szeretem, de nem is gyűlölöm, azért, ha minden igaz a jó emberek közé tartozom – szervdonorként mindenképp – és még életemben is képes vagyok hasznot hajtani a 0 Rh- véremmel, ha nem lennék ájulékony, mint amennyire ettől a vérellátó munkatársai félnek és folyton lebeszélnek a véradásról és így az emberiség esélyeit nagy arányban rontják egyrészt a túlélés, másrészt a remek genetikai állomány megkapásának sansza tekintetében, amennyiben létezik ilyen lehetőség, de szerintem kell léteznie, mert folyton azt hallom ismerőseimtől, hogy ez vagy az javíthatatlan, mert a vérében van a kurválkodás, lopás, rablás, stb. és ezt még képesek népcsoportokhoz is kötni, amit én határozottan cáfolok (mármint azt, hogy benne lenne a vérében bárkinek is valamiféle foglalkozás, foglalatosság, vagy hobbi bárminemű ismérve), mert ebben az estben valószínűleg egy személyben lennék zsidócigánykurva, aki imád zenélni és van érzéke a művészetekhez, amit ez az írás nem támaszt alá, de amúgy minden más igen, és akkor diplomata, nyelvtanár és hóhér is lehetnék ilyen erővel, mert erős késztetést érzek ezekre napjában többször is a helyzettől függően.
Ugyanakkor csak tartanám magam ahhoz a korábbi megállapításomhoz, hogy igenis kimutatható némi genetikai összefüggés, a vérvizsgálatokra alapozva, mert ha nem így lenne, hogyan is lehetne egy sor, génemhez köthető megállapítást, szakértői véleményt koholni, valahol a labor hátsó traktusában.

Van utolsó mohikán – már nincs – és van első alkalom, amely látszólag nem függ össze, és láthatatlanul sem, de ez senkit ne zavarjon meg, mivel a mai témám segítségnyújtás, valamint – nem is túlságosan -burkoltan a segítségkapás is, ami az én életemben relatíve és abszolúte ( csak hogy rímeljen ) értelemben is viszonylag ritkán fordul elő, de olyannyira, hogy konkrétan sohasem. (Nagyon bízom benne, hogy olyasvalaki nem olvassa ez írásomat, aki sokat segít nekem, mert azt egyrészt megbántom hazugságommal, másrészt megharagítom és többet ennyit sem fog segíteni, és akkor mehetek a sóhivatalba.)

Igyekszem az arányokat betartani és minden nehéz feladatot átengedni másnak, a könnyűeknek viszont csak a felét és a másik felét olyasvalakink, akinek fogalma sincs, hogy csak félfeladatot végez, mert a másik felét odaadtam annak, aki nem kapott nehezet, és azt hiszi a könnyű fele az egész, és óriási gondot vesz le a vállamról, ami részben igaz is, hiszen sokadmagával együtt gyakorlatilag mindent, kivéve talán a feladat meg-, és szétosztás vérverejtékes terhét.

Most tessék megmondani: hát nem igazságtalan az élet?

Bent jártam a boltban. Élelmiszerboltban. Igen, én is ott szoktam vásárolni, holott megtehetném, hogy tartok, néhány juhot, ökröt – ennek jó vagyok én is, a család szerint – baromfit és más felzabálható jószágot, vethetnék, ültethetnék, de nem teszem. Még mindig nem tudom ugyanis, hogy mit kell ültetni, kit kell levágnom ahhoz, hogy csipszet, ropit, tőkehalsalátát, fornettit, kólát, fagylaltot nyerjek belőle. Ezért nem mulaszthatom el az ábécébe történő rendszeres visszatérést.

Idáig valamiért elkerülte a figyelmemet egy érdekes tárolóeszköz, ha lehet annak nevezni az üvegbörtönt, amibe flaskák voltak elzárva. Ezekben, kivétel nélkül nemes italok voltak. Napoleon, Bourbon, báró Jack Daniels és don Senor Tequila, valamint a többi körömlakk.
Körülnéztem és egy egész polcnyi alkoholt láttam hosszan elhúzódni. Ennek a gondolának a végén, mintha büntetésben lenne, álldogált a sarokban a fent leírt üveges szekrény, lakattal lezárva. Percekig álltam ott és még parizert is elfelejtettem kérni, és a vásárlókat is csak akadályoztam, amikor belém hasított a felismerés. Azok az italok ott, abban a vitrinben büntetésben vannak. Mi lehet más az ok?! Az értékük nem indokolta az elzárást, hiszen abszolút kedvezőtlen helyre állítva, majd kétszer olyan drága piák sorakoztak, megkockáztatva a bolt vezetése azt, hogy azt bárki lesodorhatja, vagy ellophatja. Ha a drágaság nem szempont, akkor csak büntetés lehet az.

De mit követhet el egy üveg vodka, még ha márkás (márkis) is – nem mondhatom a nevét – de a kinyomozott indokot igen.
Egyesek – a pénztáros – tudni vélik, hogy az üzletvezető haragudott meg rá, mert ez az itóka volt a kedvence és nem átallott hamar elfogyni. Ezért a maradékot – hogy csak ő fogyaszthassa el - üveg siralomházba helyezte, a kulcsot eldobta és naponta fenyegetően többször is elsétált előttük, gunyoros vigyorral rájuk kacsintva, majd mint a héja lecsapott, és magához ragadott egy butellkával és eltűnt a raktár mélyén, ahonnan csak ritkán került elő aznap.

A bebörtönzött italok rettegve várták sorsuk beteljesülését, amíg az egyiküknek - egy jobbfajta konyaknak - mentő ötlete támadt. Egyik testvérük porhüvelyébe, akarom mondani alkoholhüvelyébe egy kevésbé értékesebb, mély depresszióban szenvedő társukat töltették fel saját magával, de előtte leitatták saját magával. Nem volt egyszerűbb és talán olcsóbb ital sem a sósborszesznél. Szegény egész nap csak lógatta az orrát, hiszen jó ideje leszoktak róla  a népek, nem találtak ki mindenféle betegségeket, fájdalmakat, amiknek a kezelésére korábban hektó számra hordták haza és mielőtt a spájzba értek volna velük valahogyan el is fogytak. Egy kis ampullácska, meg még egy kis ampullácska oszt Jézus.
A kiüresedett üveg, amiben a sósborszesznek kínáltak tágabb elhelyezést, a sajt pultra kilátással, viszont egy literes volt. Sósborszesz még csak akadt is, de szem szárazon …!

Elérkezett a nagy nap. A márkás üvegbe rejtett sósborszesz bódultan figyelte a zöld üvegen át, amint egy mohó és remegő kéz feléje nyúl és egy ménkű nagy garat elnyeli őt az utolsó cseppig. (Ez utóbbit nem is látta már, hanem inkább csak érezte).
A várt hatás nem maradt el. Az üzletvezető csettintett egyet a nyelvével és egy újabb üveg után nyúlt, amely már valóban méregdrága nedűt rejtett magában. Lecsavarta a kupakot és a többi rémült ital szeme láttára egy húzásra legurított egy hét decis Calvadost.
Nem a raktárban, nem elbújva, rejtőzve, nem egy üveggel és fényes nappal. Igen, nappal, aznap ugyanis születésnapja volt és úgy gondolta a megfeszített munkatempó mellett egy kis lazítás igazán ráfér.

Hogyan késhet egy különgép?
Méghozzá nem is akármilyen, akármelyik, hanem egy elnöki különgép. Tehát nem menetrendszerű, aminek alkalmazkodnia kell, hanem külön, éppen ezért nevezték el okos emberek különgépnek.

Mi? Hogyan ilyen nincsen, ilyen nem fordulhat elő? Én másképpen emlékezem. Én nem állítom, hogy kis hazánk - persze rajtunk kívül – bárkinek is a szíve csücske, de mi bennszülöttek már csak ilyenek vagyunk, nekünk a hazánk a legfontosabb és a hideg sör, bár az előbbiben már nem is vagyok annyira biztos.

Ha valaki ígéretet tesz, vagy legalábbis nem ágál az ellen utazása előtt hónapokkal, esetleg évekkel, hogy eltöltsön nálunk néhány önfeledt órát, ha nem vonja vissza az utazás előkészítésére vonatkozó utasítását, vagy legalábbis nem gátolja meg ebben hű mamelukjait, az tulajdonképpen abbéli akaratát fejezi ki, miszerint látogatást kíván tenni országunkban. Ha viszont ez így van, akkor gondolom a nagy nap reggelén időben kel fel ágyikójából, időben készülődik össze főleg, hogy a nógatására külön stáb áll a rendelkezésére, aki halált megvető bátorsággal - a diktátor, akarom mondani a kedves hazánkba látogató vendég vérszomjától függően.

De így, vagy úgy előbb, vagy utóbb csak el kell indulni arra a fene repülőtérre, mert azért azt nem várhatja senki, hogy egy olyan bazi nagy gép a kertje végében landoljon. Ha a Zeppelin volna az más tészta, de az nem felelne meg a kor követelményeinek, aminek az állampolgárok nem biztos, hogy nem örülnének.

Ha minden ilyen szépen, a protokollnak megfelelően zajlódik igazan nem értem, hogyan késhet egy elnöki különgép. Persze alias és fővesztés terhe mellett kiadhatja a torony késve is a felszállási parancsot, de nem hiszem, hogy ez lenne a leggyakoribb ok, lehet az is, hogy légörvénybe kerülnek, vagy más kedvezőtlen időjárási körülmények lassítják a repülést. (Bizonyos esetekben olyannyira, mint a lengyel kormány esetében tokkal vonóval)

Aztán az is lehetséges - nem, nem lehetséges - hogy a fogadó állam nem adja meg a leszállási engedélyt, de akkor az itteni stáb repül, méghozzá szárnyak és ejtőernyő nélkül, tehát mindenképpen fájdalmas landolás várható. Ez sem vesz igénybe órákat, hiszen tudjuk, ismerjük az ősi fizikai törvényszerűséget, miszerint minden vízbe mártott test, ja nem ezt, hanem a másikat, hogy aszongya, repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg ... és akkor mind meg fogtok dögleni, de abban sem vagyok egészen biztos, hogy ezt a tételt így fogalmaztak volna meg eleink.

Lehet romlott a kaviár, ami nem kell mindig, de ettől a repülő nemhogy lassulna, hanem inkább gyorsulni fog, mert illik hamarabb landolni, mielőtt a főnök mindent összecsantáz.

Az ellenszél csúnya tréfát űzhet a törékeny géppel, a felszálló madarak is, ha már volt olyan felelőtlen a repülőtér gondoksága, hogy nem riasztotta el őket. Most jól meg is nézhetik magukat Szibériában. Aztán azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy tulajdonképpen milyen távot kell megtennie annak a repülőnek. A fenti kifogások kiválóan alkalmazhatóak, kivéve, ha a repülési idő a háromszorosa a repülési távhoz arányló időtartamnak. Azért ezt már elég nehéz kimagyarázni, ehhez már igazán velős és öblös hazugság szükségeltetik.

De ne feledjük politikusokkal állunk szemben, pont nekik okozna ez valamiféle gondot, vagy problémát, esetleg nehézséget? 

Bizony akadnak dolgok, amiknek csak az ellenkezője nehezebb és kivitelezhetetlenebb, mint a színe. Ilyen a tapétázás, de nem akárhol, hanem egy radiátor mögött. Talán előtte még nehezebb lenne, de én most nem a radiátor előtti földtörténeti korokra gondolok, mert akkor pusztán abból a tényből kifolyólag is piszok nehéz lehetett tapétázni, hogy egész egyszerűen nem létezett tapéta sem, a már említett radiátorhoz hasonlóan. Én itt most konkrétan arra gondolok, hogy szőke, és mellei vannak és csak engem akar, illetve ez egy másik gondolatmenetem, ami perpetuum mobileként jár a fejemben és meg is akadályoz a normális gondolkozásban.

Ami publikus lett volna – ez megint fából vaskarika, hiszen minden megjelentetett írás publikus – az az a gondolatsor, hogy radiátor előtt, szóval nem a radiátor és a fal közötti részen nehéz csak igazán tapétázni, még akkor is, ha a legkiválóbb minőségű ragasztóval és tapétával rendelkezünk, ugyanis nincs hová ragasztani, kivéve, ha van szemközti fal, mert akkor oda lehet, de senki sem fogja tudni, hogy mennyire kreatívak vagyunk, de ez ne okozzon bánatot, mert, ha vigasztalódás közben szomorúságunkat bárkinek előadjuk, ne csodálkozzunk, ha többet úgy konkrétan még a köszönésünket sem fogja fogadni. Ilyenkor iratkozzunk be valamiféle csoportterápiára, ahol a többi anonim alkoholistának elmesélhetjük, hogyan is tapétáztuk le a radiátort elölről a szemközti falra vetítve és ez a hálátlan világ mennyire nem akar tudomást venni zsenialitással kevert kreativitásunkról és a macska marja meg, mert mást nem lett volna illendő írnom.

De térjünk rá második, legnehezebb tapétázási feladatra, vagyis a fal beborítása a radiátor mögött. Svédkulcsot, franciakulcsot használni nem ér, úgy ahogy lángvágót sem, szomszédot – alattunk lakót – eláztatni szigorúan tilos, gyereket kicsi keze végett felkérni nem tisztességes, akinek pedig robotra, vagy festő-mázolóra telik, az nyugodtan beáztathatja az alsó szomszédot.
Lehet úgy, hogy alulról dugjuk be – ez egy közkedvelt és bevett technika – van olyan, hogy oldalról – ehhez sem kell akrobatának lenni – és van amikor felülről, de ezt nem kommentálnám, ellenben belepirultam.
Az igazi ínyencek egy meleg, szűk lyukakon át dugják be – ezek lennének a fűtőtest tagjai – és miután bejutottak, kibontakoztatják, pontosabban kibontják az összehajtogatott, ám de előre megkent - lásd bővebben síkosítás – papírfecniket. Azok kis szerencsével akár képesek is szoros kapcsolatot kiépíteni a fallal, de úgy, hogy az első fűtési szezonban, az első pár napban, amikor a radiátor már 20 fokon izzik nem gondolja úgy, hogy szép csendesen leválik.

Ha bizonytalanok vagyunk, nem hiszünk magunkban, vagy a ragasztó gyártójában, még mindig alkalmazhatjuk a jól bevált módszert a szögelést. (A kalapács egészen jól be szokott férni és csak itt-ott verjük le vele a bordákról a festéket.)

Ha ez sem segít, márpedig az könnyen elképzelhető, még mindig van egy mindent vivő megoldás. Nem merek róla beszélni, mert különösen megterhelően hat a a szív-, és érrendszerre, valamint a bélbolyhokat is képes az utolsó szálig legyalulni, a homlokunkra ráncot barázdálni. Mindezek időtartama, intenzitása nagyban függ a vendégségbe – ejtsd háztűznéző érkezők létszámától és kritikai érzékének fejlettségétől. Kérek mindenkit, hogy ehhez csak abban az utolsó esetben forduljon, ha már tényleg, de valóban csak ez marad, ha más nem nyújt vigaszt, sem megoldást.

Hagyják a fenébe az egészet úgy, ahogy van tapétázatlanul!

 A közt.eln. kicsit későn ébredt. Pont ma. A nemzeti ünnepen.

Kikászálódott az ágyból, belebújt a papucsába, kicsoszogott a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe, a tükör visszanézett rá és elborzadt. Az eln. megborotválkozott, fogat is mosott, majd felvette ünnepi (ún.: ravatalost) gúnyáját.

Reggelit nem vett magához, mert az izgatottságtól és meghatottságtól összeszorult a gyomra. Várta, hogy kísérete megérkezik, aki majd az autójához vezeti és a helyszínre szállítja.

Mikor már fél órát ücsörgött maga elé meredve – ahogy a parlamentben szokott, amikor nagy ritkán arra jár – kezdett nyugtalanná válni, mivel érezte, ennyire nem érhetnek rá, ennyi idejük nem lehet, hiszen eleve késésében volt és, ha arra rászámítjuk még azt az időt, amit … szóval itt kellene lenniük az ördögbe is.

Telefont ragadott, de az illetékes nem vette fel. Nem várhatott tovább. Fogta a slusszkulcsát és lerobogott a lépcsőn. A díszőrség ijedten rebbent fel a reggeli szunyókálásból, de mire vigyázzba vágták volna magukat, már el is haladt előttük az elöljáró.

Kocsiba pattant és bár évek óta nem vezetett, elsőre el tudta indítani a járművet, ami különös sikerélménnyel töltötte el. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor az építőtáborban annak a szép kökényszemű, lenszőke lánynak a …

Az úton közepes forgalomban haladt a „tetthely” felé. Kicsit káromkodott a piros lámpáknál, amiknél utóbbi időkben nem sűrűn szokott megállni, igaz, akkor páncélautóval és rendőrmotorosokkal körbevéve haladt A-ból B-be.

Minél közelebb jutott az ünnepség színhelyéhez, annál inkább kezdett rajta eluralkodni a kétségbeesés. Idegesen pillantgatott órájára, ami minden előfeltételezése ellenére nem állt meg és nem is sietett.

De, ha ez így van, akkor hol az ünneplő tömeg, miért nem sűrűsödnek a résztvevők, hol a díszsorfal, hol vannak a többiek.

A felvonulási területhez legközelebbi újságosnál megállt – volt parkolóhely is, ami felettébb gyanús volt, igaz a kordonon belül neki szokott helye lenni – és megpróbált szóba elegyedni az újságossal, de az még nála is morcibb volt és elzárkózott mindenféle kommunikációtól. Nem volt mit tennie, kért egy napilapot, amit szerencsére ki tudott fizetni, mert maradt egy húszezres a zsebében, amit sikerült elrejtenie a felesége elől a múltkor, amikor rosszul adtak vissza a szőrmeüzletben.

Fél szemét az ünnepség tervezett színhelyén tartva, bele-belepislantott az újságba. Aztán hirtelen elakadt a lélegzete, hevesen lüktetni kezdett a halántéka.

A dátum, az ünnep előtti napot mutatta.

Városunkba látogatott a máriapöcsi könnyező szent madonna, csak kár, hogy a kis Krisztust nem hozta magával. A könnyeit szerencsére igen, ezért is tudhatjuk, hogy nem egy gyenge másolatról van szó, hanem "A" híres madonnáról, aki jelenleg valaki más donnája. Óriási csinnadratta meg, amit akarhat halandó és már megidvezült is egyszerre. Csodálatos és felemelő, ugyanakkor lelombozó és szánalmas.

Így gondolhatta valahogy a madonna is, aki a szegények királyának anyukája volt. A szegényeké, tehát nem a képmutatóké, bálványimádóké, nem azoké, akik egy egyszerű alamizsna százszorosát fizetik ki mindenféle színvonaltalan után nyomatokért.

Ez a madonna, ez az anyuka látogatott - mert hozták - városunkba, mielőtt Budapestre utazik - nem vagyok meggyőződve, hogy tervezett ilyesfajta utazást - és a hosszú út után tervezett volna némi pihenőt, de nem engedték meg neki, pedig a buszon is átadjak a helyüket a terhes, valamint a kisgyerekes anyukáknak, hát még a nagy-gyerekes anyukáknak, akik ráadásul elvesztették gyermeküket, bár a madonna jelenlegi megfestettségi állapotában erről még nem tudott, ezért bizakodóan tekintett az urizáló hívek tömegeire, akik ott lökdösődtek előtte, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a fia parancsának engedelmeskedve a szegényeket támogassák, és a gazdagokat - magyarán a többi hív-társat - vessék meg. Felvetődött benne, hogyha ez az egyszerű parancs foghatatlan a tömeg számara, akkor vajon mit értettek meg, úgy általában véve fia életművéből és arra a megállapításra jutott, hogy a semminél kevesebbet.

Ez olyan mérhetetlen szomorúsággal, olyan szívfacsaró bánattal töltötte el, hogy előbb alig észrevehetően, majd később leplezetlenül pityeregni kezdett.

Egy éppen előtte hajbókoló erre felfigyelt és rögtön meg kívánta ezt a felfedezését a mellette állóval osztani, aki ugyancsak nem tudta magában tartani és így tovább. A hír futótűzként terjedt végig a templomon. "Könnyezik a madonna" és akkor már nem, hogy könnyezett, hanem keservesen zokogott,

Ezt a díszes társaságot fájdalmas anyai szíve már elviselni, tolerálni nem tudta és magába szakadt. Csak a szentlélek segítségével tudta festmény állapotát megőrizni, mert ha valóságosan emberré vált volna szíve megszakadt volna és ott hevert volna az önkívületben fetrengő tömeg lába alatt.

Mostanság nagy divat lett visszakacsintgatni letűnt korok feledésbe merülő képviselőire, hogyan éltek, miként szerettek, mit ettek, mibe öltözködtek, hol laktak – kivéve a hajléktalanokat, akik már akkor sem laktak sehol – milyen divatot követtek ( mit, vagy kit majmoltak ), hogyan múlatták az időt és a többi és a többi, napestig sorolhatnám, de nem teszem, mert egyrészt éppen napeste van, tehát haladéktalanul abba kellene hagynom az írást, ha saját magammal nem akarnék összetűzésbe kerülni, másrészt teljesen eltérnék a tárgytól és mire visszakeverednék hozzá talán már az egész történetet be is fejezném. Happy end nélkül azonban ez nem, hogy nem ildomos, hanem egészen sértő is lenne.

Olvasom az újságban, hogy Erzsébet királynő ruháit kívánták bemutatni sznobéknak, akarom mondani az érdeklődő publikumnak, aki mindenféle vásári komédián edződve ( értsd tévéhíradó nézése ) magas ingerküszöbével nehezen volt becsalogatható egy szimpla kiállításra. Jól tudták ezt a rendezők is, ezért egy cselhez folyamodtak. Nem pusztán a ruhákat - pontosabban azok utánzatát – állították ki, hanem tették ezt olyatén módon, hogy azok után minden férfiember megnyalja mind a 10 ujját – és itt most csak az ujjakról beszélek – a hölgyközönséget pedig egye meg a sárga irigység.

Egy fiatal modellt igyekeztek a mérethű ruhautánzatokba begyömöszölni. Tolták innen ( tolták volna többen is, de a vőlegénye is részt vett a rendezvényen )húzták amonnan és húzd pajtás, amíg húzhatod, amíg meghúzhatod ( erre sor nem került ), de a csinos töltött galamb ( értsd modell ) az istennek sem akart beleférni a ruhákba. Csak úgy szakadt a selyem, csak úgy pergett a csipke, repedt a szövet itt, és az urak nadrágján is kinek-kinek vérmérséklete szerint , de nem és nem, a hölgy nem tudott Sisi bőrébe, pontosabban ruhakölteményeibe belebújni.

Fantasztikus kezdeményezés, nagyszerű ötlet, hosszan tartó előkészület és eredmény 0?
Hiszen minden rendelkezésre állt ennek a csodás produkciónak a legteljesebb kivitelezéséhez csak egy valami, akarom mondani valaki nem: Erzsébet királynő.

Nehéz időket élünk. Na nem mintha letűnt korok régen elhalt szereplői dúskáltak volna a földi javakban, nem mintha az ő életük csupa móka, derű és kacagás lett volna, de megvan minden kornak a maga bája.
Hiába éhezett József Attila, vagy Tóth Árpád, ha én most marhára megennék egy hatalmas tál sóletet nagy dérrel és durral, valamint jókedvvel, elánnal és, hogy rímeljen is fakanállal. Szóval korok és pofonok valamint az ízlések és telenségek sűrűn váltogatják egymást, de olyan sűrűn nem tudják, hogy végre elfeledhetnénk őket.

Mindenki pénzből él. A nagy múltú hivatások majdnem mind szakmává aljasodtak le, a morális tartás legfeljebb erkölcsi támasztékként lelhető fel. Egyre gyakrabban hangzik el orvosok, ápolók, katonák, rendőrök szájából az a bizonyos mondat: hivatástudatból nem vettem még egy fél kiló kenyeret sem, és valljuk be, még két zsemlét sem, hacsak egy-egy árvíznél meg nem lepi a lakosság egy zsíros deszkával a lapátoló vitézeket. ( Rossz nyelvek szerint itt-ott hashajtót is kentek rájuk és az ablakból, a függöny mögött megbújva kacarásztak magukat veresre a felállított őr kétségbeesett kapkodásait látva, aki ugye nem merte elhagyni a posztját, viszont azonmód befosott. )

Az embereket gyógyítani, tanítani és védeni – bizonyos esetekben őrizni – kell, ez pedig remek felkészültséget, elkötelezettséget, odaadást, önfeláldozást, valamint mások feláldozását – különösen a főnök által – jelent. Hamar kopnak hamar cserélődnek a katonák, rendőrök, tűzoltók, utánpótlásuk egyre nagyobb gondot, nehézséget okoz.

A Honvédelmi Minisztérium kiagyalt egy kampányötletet, melynek segítségével lövészeket, könnyűbúvárokat, ejtőernyősöket és hasonló magasan képzett embereket keresett.
A dolognak egyetlen szépséghibája volt.
A lövészek, könnyűbúvárok, ejtőernyősök és hasonló magasan képzett szakemberek viszont olyan munkahelyet kerestek, ahol fizetést adnak segély, adomány helyett.

A fene sem érti miért, de a fentiek, valamint a minisztérium elképzelése nem találkozott félúton.

16 oldal borítóval együtt, havonta 150.000 példányban és nem szól semmiről. Mi ez? Nem tudod? A méltán híres Kulcsmagazin, a kormány helyinek és függetlennek álcázott lapja, de az is lehet, hogy nem a kormány lapja, de felelősség akkor is terheli, ha hagyja, engedi ezt megjelenni. (Igen, jól érzékelte a kedves olvasó itt bizony elharaptam egy jelzőt. ) Hogy pontosan milyen célt szolgál, még nem jöttem rá, arról sokkal inkább tudnék mesélni én mire használom. Ezzel meg is ragadtam a probléma gyökerét, pedig a főszerkesztőt nem is ismerem, de nomen est omen, ő lehet a nyitja annak a silányságnak, amit újságírásnak mondva folytatnak, ebben a fogyasztásra teljességgel alkalmatlan mit tudom én miben.

Pedig van, vagy legalábbis lenne helye, mint ahogyan van helye a többi helyi sajtóterméknek, függetlenül attól, hogy előfizet rá az ember, vagy ingyen bélelik ki vele a postaládáját. Először is remek hivatkozási alapot szolgáltat közepes, vagy annál rosszabb tehetséggel bíró újságírók számára, hogy munkaalapú társadalmunkban úgy csináljanak, mint aki megdolgozik a pénzéért, pedig csak ezt az újságot igyekeznek telefirkálni.
Másodsorban valamire el lehet számolni a deficitet, amit a város termel mondhatni kulturális tekintetben. A pénzből akár profi, tehetséges zsurnalisztákat is meg lehetne fizetni. Lehetne, de nem fizetik meg őket, viszont cserébe ők következetesen nem írnak egy sort sem, és milyen jól is teszik. De ha megfizetnék őket, hogyan lehetne elosztani azt a temérdek pénzt, amit arra vehetnek fel, hogy ilyen óriási példányszámban adjanak ki tartalommal megtöltött lapot.

Tartalom kétséges és a rá nem fordított pénz sorsa is. De spongyát rá! Szükség van a helyi lapokra én csak azt mondom, hogy nem ilyenekre! Hogy miért, arra rögvest rávilágítok.
Egyrészt a nem helyi lap túl messze van, nehezen elérhető. Azt hiszem ez eléggé megdönthetetlen érv. Az már más kérdés miért van ennyire sürgősen szükség rá és itt említeném a másik okot is, amivel a távolság szorosan összefügg: nem elég nedvszívó. És azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy meg tudom várni azon a bizonyos félreeső árnyékos helyen, amíg az országos sajtó megérkezik, ami ráadásul tuti nincs ingyen. De számos más felhasználási területen állhat helyt a helyi sajtó: lehet rá krumplit pucolni, szemeteskuka aljára fektetni, begyújtani vele és még ablakot is pucolni.

Hogy tisztán lássunk.