Az alsóvárosi önkormányzat megelégelte az egyre jelentősebb méreteket öltő bűnözést és elhatározta hathatós intézkedéseket vezet be. Ennek egyik elemeként új térfigyelő kamerákat szereltek fel a közterületeken, de a közintézményeken is. A bűnügyi helyzetet értékelve azonban megdöbbenve tapasztalták, hogy a kamerák ellenére a bűnözés növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna, ráadásul átstrukturálódott, árnyaltabbá vált.

A lakossági panaszok kivizsgálása során megállapítást nyert az a tény, hogy a térfigyelő kamerák azért nem készítettek értékelhető felvételeket, mivel azok vagy el voltak fordítva, vagy ki voltak kapcsolva, ha egyik eshetőség sem állt fenn, akkor a térfigyelők egészen egyszerűen elfordították a fejüket.

Egy nagyon szövevényes, korrupciós bűntény szálai kezdtek a vizsgálóbizottság előtt tovább bogozódni, mivel megállapítást nyert az is, hogy a közterületen folytatott kábítószer-kereskedelemnek, kurvák futtatásának és védelmi pénzek beszedésének egy magasabb pozícióban ülő személy kezében futnak össze a szálai.

A bűnüldözési helyzet javításának másik elemeként, valamennyi politikust elzavarták a városból és helyüket szakemberekkel töltöttek fel. Így ugyan csorbult a népképviselet elve, viszont a dolgok jobbra fordultak és évtizedek óta először, megtakarításokkal is dicsekedhettek a polgároknak, akik – a fene sem érti – nem ágáltak a jogcsorbítások ellen.

Új tápot rendeltünk a kutyának. Kényes jószág, nem finnyás, születési rendellenesség miatt nem ehet akármit, illetve ehet, csak akkor nem alszunk tőle és takaríthatunk. Szóval kiszórtuk neki a tápot, ám az még este is érintetlen maradt, sőt reggel is és aztán lőn este. A második nap. 
Gondoltam magamban, hogyha éhes lenne, úgyis enne, de az idő előrehaladtával spártai nevelői elveim elébe helyezkedett aggodalmam.
Vajon miért nem eszik? Bánatos talán? Megsértette valami a száját, vagy valóban ennyire borzalmas lenne az új táp íze?

Hamar előkaptam egy spatulát és egy elemlámpát és töviről hegyire átvizsgáltam emésztőrendszere első traktusát. A nyelőcsövét már nem mertem megbolygatni, mert fene különös tekintettel pásztázta kezeimet. Elváltozást persze nem leltem. Aztán elmeséltem neki két viccet és előadtam neki egy rövid jelenetet egy új darabomból és jót nevetett, tehát a kedélyállapota is rendben. Lassan a tálja felé hajoltam, megszaglásztam az étkét, de semmi furcsát nem észleltem, vagyis azt igen, hogy összeszaladt a nyál a számban. 

Már nem volt visszaút. Egy szemet kettétörtem és kicsit megnyaltam. Pompás íze volt, így habozás nélkül számban landolt a két fél, ami pillanatok alatt morzsákra esett.
Egy szem nem szem, gondoltam és ugyanebben a pillanatban már egy következőt ropogtattam és egy újabbat, egy újabbat és megint egy újabbat. Ott álltam négykézláb a földön és jóízűen falatoztam. Addig-addig tömtem magam, amíg a tál teljesen ki nem ürült és a baj nem jár egyedül, mert a feleségem pont ebben a pillanatban toppant be. Az ámulattól tátva maradt a szája és még veszekedni is elfelejtett. 
Aztán emlékezni kezdett és elhordott – teszem hozzá és ő is így diktálja joggal – mindenféle elmebetegnek, és egyidejűleg kilátásba helyezte, hogy többet nem fog főzni – nem pont ezekkel a szavakkal – de arra ne számítsak, hogy ilyen prémiumtápot kapok, mert abba a család anyagilag összeroppanna.

Ez még nem is lett volna önmagában akkora baj, de ő tovább gondolta a dolgokat és azóta csak velős csontot kapok, persze velőtől alaposan megtisztítva.
Jó hír, hogy egyre jobban sikerül kijönnie a konyhapénzből és a hallásom, szaglásom is sokat javult, ébren alszok, de ami a legfontosabb, hogy a kutya elszégyellte magát és azóta eszi azt a nyamvadt tápot.
Lelkiismeret furdalása lehet, mert időnként, hagy nekem egy keveset a táljában.

• Te Géza, azt olvastam valahol, hogy az írók egyfajta energiavámpírok, csak ők nem energiát, hanem mást szipkáznak ki az emberekből.
  
• Az ötletekre, történetekre gondolsz? Igen, ez így van. Tudod egy bizonyos idő után már nem túl sok eredeti ötlete van az embernek és kénytelen a külvilághoz fordulni újabb töltetért.
  
• Te is így csinálod? Nem is tudtam. Ejnye Géza, most csalódtam benned!
  
• Valóban? Na ne csináld ezt velem Jolánkám! Úgy teszel, mintha nem tudtad volna, hogy az ötletek nem csak úgy maguktól születnek, hanem bizony azokat szerzik. Tudod? Szerzik, érted? Mint a zeneszerzők a zeneszámokat.
  
• De az mégiscsak más. Az, az olyan …. az olyan más és kész.
  
• Már miért lenne más? Itt van például a Nőnap. Írnom kellene valamiféle méltatást és sem ötletem. Na nem azért, mert a nők nem eléggé fantasztikusak, hanem inkább azért, mert minden már olyan lerágott csont. Gondolod, hogy a zeneszerzők, akiktől minden héten megkövetelik azt a bizonyos mennyiségű dallamot, csak úgy kiszívják az ujjukból? Ááá, dehogy! Sok zenét meghallgatnak ők, mire az első hangjegyet levésik, úgy, ahogyan sok emberrel kell beszélgetnem, hogy valami elfogadható témára akadjak. Kiváltképp, ha ennyire speciális az alkalom, mint a Nőnap.
  
• Ezt nem is gondoltam volna. Rólad sem.
  
• Most megbotránkoztál?
  
• Nem, nem, csak olyan furcsa az egész. És mondd, ki lenne ideális beszélgetőpartner egy nőnapi méltatás megírásához? Egy nő?
  
• Mondjuk, de nem feltétlenül. Minden esetre egy női beszélgetőpartner nem jön soha rosszul, még ha nem is születik belőle nőnapi köszöntő. Máskor még lehet meríteni az elmondottakból.
  
• Most arra célzol, hogy a nők csak locsognak össze-vissza mindent?
  
• Nem drágám, arra te célzol. Én ilyet nem állítottam.
  
• De igen Géza, ha nem is konkrétan ezt mondtad, de sugalmaztad. Szinte megerőszakoltál a nyelveddel.
  
• Mi van? Meg vagy te húzatva? Mit csináltam én, te szerencsétlen konyhatündér?
  
• Na tessék! Kibújt a szög a zsákból! Szóval én csak arra vagyok neked jó, meg hogy főzzek-mossak rád?! Azért nem vagyok annyira hülye...
  
• Mennyire?
  
• Annyira, hogy lássam, már hónapok, évek óta megfigyelsz és lopod az ötleteket.
  
• Csak megszületett ötletet lehet ellopni, az nem ötletlopás, hogy a csacsogásból képzek valamiféle használható szöveget.
  
• De igenis lopás! Nem csak ötlettelen, tehetségtelen kripli vagy, hanem még hazudozol is! Szégyelld magadat!
  
• De miért is?! Mert meghallgatlak?
  
• Te nem meghallgatsz, hanem kihallgatsz. Még jó, hogy jegyzőkönyvbe nem veszed és alá nem iratod két tanúval.
  
• Honnan tudod, hogy nem írok jegyzőkönyvet?
  
• Miért? Írsz? Miért? Írsz? Mutasd meg! Látni akarom! Most!
  
• Dehogy írok, csak vicceltem!
  
• Mutasd meg, mert különben … nem állok jót magamért!
  
• De nincs mit megmutatni, nem érted? Fogd már fel!
  
• Látni akarom, mert különben – hozzávágja a vasaláshoz használt nedves rongyot – a következő a vasaló lesz!
  
• Bolond vagy? Elment az a csöppnyi józan eszed is?
  
• Aha, szóval nem vagyok neked elég jó!? Csöppnyi józan ész? Géza! Sok mindent gondoltam rólad, de azt, hogy ilyen tróger legyél azt azért nem, hogy a fene enne meg! – felborítja a vasalóállványt – Holnaptól azt eszel, amit magadnak főzöl!
  
• De Jolánkám....!
  
• Te nekem itt ne Jolánkámozz, mert egyrészt megmondtam, hogy utálom, ha így szólítasz másrészt meg sehogy se szólíts engem, te mocskos disznó!
  
• Rendben. Nem szólítalak Jolánkámnak. Jó lesz így? Szóval Jolánkám, izé Jolán! Emlékszel még milyen fantasztikus volt az a pár nap, amit a Velencei tónál töltöttünk tavaly!
  
• Ne terelj Géza, ne terelj!
  
• Most emlékszel, vagy nem? Azok a csodás naplementék, az a kiszolgálás, este a cigány a vendéglőben. Emlékszel?
  
• Igen. És?
  
• Arra emlékszel-e, hogy nem bírtad megfejteni, miből telt nekünk ilyenre?
  
• Persze, hogy emlékszem. Csak nem betörtél? Géza, te rablógyilkos lettél?
  
• Dehogy is! Egy kabarétréfámat megvette egy kiadó és abból a pénzből tudtunk elugrani arra a néhány felejthetetlen napra. Örömet akartam okozni. És olyan jól jött az a kis pénz, de ha elmondom, hogy gyakorlatilag egy írással sikerült ennyit keresnem, azt mondtad volna, hogy hazudok, mert te soha nem nézted semmibe ezt a „firkálást”. Ezért hagytalak meg abban a hitben, hogy hónapról hónapra spóroltam „össze” a zsebpénzemből.
  
• Egy írással? Te most viccelsz!?
  
• Miért viccelnék. Azt az írás is egy utcán elkapott párbeszéden alapult.
  
• Tényleg? Ez tök jó! Ennyi az egész? Hallgatózol és leírod?
  
• Azért ennyire nem egyszerű. Egyrészt nem hallgatózok, csak nem engedem el a fülem mellett, másrészt pedig egy kicsit ki kell színezni.
  
• Ó, hát ez igazán nagyszerű! Így is lehet pénzt keresni?! Nem hittem volna.
  
• Igen lehet! Ugye milyen jó?
  
• Valóban. És máskor is csinálsz ilyet? Máskor is elmegyünk valahová az árából? Mondjuk a Balatonhoz? Írsz valamit mostanában?
  
• Elmegyünk drága Jolán! Elmegyünk. Éppen most lettem készen az új epizóddal egy folytatásos családregénnyel, amit a rádióban sugároznak hetente. Már csak egy rész hiányzott … Ez!
  

Mindig is hadilábon álltam a számokkal.
Egyik reggel bekapcsoltam a televíziót és azt láttam az egyes csatornán, de lehet, hogy a kettesen, hogy csökkentik az áfát 5%-kal. De lehet hogy növelik 5%-kal. Aztán bemondták azt is, hogy 20 óra 15-kor a kettesen lesz egy új háromrészes sorozat első epizódja, de az is lehet, hogy 10 óra 25-kor fog kezdődni az egyesen a sorozat utolsó része, amit most ismételnek harmadszor.
A híreket hallgatva meghűlt az ereimben a vér, mert azt mondták, hogy a 3-as úton 41-en haltak meg egy közúti balesetben, de az is lehet, hogy a 41-es úton szenvedtek balesetet hárman.
Aztán kaptam értesítést a postán, hogy elmaradt adótartozásom van 80.000 Ft, amit 30 napon belül kell rendeznem, de valószínűleg félreérthettem, mert hamarosan a bíróságtól kaptam idézést 13-án 10 órára, de biztosabbnak tűnik a 10-én 13 órára történő megjelenési kötelezettség, ugyanis a rendőrség elővezetett és annak rendje-módja szerint a bíróság el is marasztalt. 100.000 Forint büntetést kaptam, vagy 1 év fogházat, de az is lehet, hogy fordítva, de engem ez a tény hidegen hagyott, mert mindenemet pénzé tettem és repülőre ültem, hogy Brazíliába utazzak, mert onnan nincs kiadatás. A repülő 12-én indult 14 órakor. Már 10-re ott voltam a reptéren.
Pontosan.

Elromlott a billentyűzetem.
Azt akartam írni kérem és az került a monitorra, hogy adjál. Aztán ekszküzálni szerettem volna magam, de akkor meg olyat írtam, hogy még most is szégyellem. Gondoltam témát váltok, de nem találtam a T betűt, mert nem is volt, ezért mindenhol a Z betűvel helyettesítettem, mert az egy kicsit hasonlít a T-re, mármint abban az értelemben, hogy egyenes vonalakból áll, mégsem Y. Ugyanakkor mássalhangzó, mert ha lehetett volna én bizony mindenhová I betűt írtam volna, de az magán és semmit nem tudtam volna elmondani, amit T-vel szerettem volna, igaz így is, mert Z-meg értelmetlenül hangzott, ráadásul nevetségesen. De hiányzott az S, M, K betű is, mint ahogyan az A, E, O. A többi betű - már amelyik megmaradt, vagy duplán, háromszorosan próbálta meg kitölteni az űrt, vagy folyamatosan változtatta a helyét és mindig más-más hangnak igyekezett megfelelni több-kevesebb sikerrel.

Egy pillanatra megfordult az is a fejemben, hogy számokkal – azok a helyükön maradtak - helyettesíteném a betűket oly módon, hogy az ábécében betöltött helyüknek megfelelő számot képezném, de ezzel meg az volt a bajom, hogy nem tudtam eldönteni a magyar ábécé szigorú szabályait, vagy holmi külhoni leegyszerűsített ábécét vegyem alapul. (Nem mindegy ugye, hogy d,z, vagy dz, a ty-ről nem is beszélve.)

Az idő szorított, a szöveggel el kellett készülnöm, ezért más megoldáshoz kellett folyamodnom. Pénz ide, lustaság oda, elmentem – de nem a vásárba – vásárolni egy új billentyűzetet. Amikor a hatodik számítástechnikainak hazudott üzletben is tanácstalanul tárták szét karjukat az eladók, tudniillik az évszázados billentyűzet eladási rekord is megdőlt a héten, mivel mindenkinek egyszerre ment tönkre, vagy bolondult meg a klaviatúrája és szétkapkodták az évek óta porosodó készleteket is, ezért általánossá vált az áruhiány. Egy billentyűt sem lehetett kapni, nemhogy egy egész zetet.

Mire sikerült a főnök asztaláról elcsórnom az általa alig használt, majdnem új, alig öt éves, szinte érintetlen gombsort és mire hazaértem, hogy mihamarább leüthessem, amit le kell, teljesen elfelejtettem miről is akartam írni.

Azt hiszem ez az írás is akkor született.

A mindennapi, mondhatni folyamatos testmozgás roppant fontos egészségünk és életminőségünk megőrzése érdekében. Nem lehet ép lélek beteg testben, ezért már kora kisgyermekkorban törekednünk kell arra, hogy már a kisded is mozogjon és később sportoljon.
Ennek a legegyszerűbb, ugyanakkor leghatékonyabb módja a példamutatás. Járjunk elöl és vigyük magunkkal gyermekünket, csaljuk ki még rossz idő esetén is a lakásból, akár úgy is, hogy futócipőt húzunk és a büszkeségére apellálva szép lassan elindulunk, de csak éppen annyira, hogy még a kapualjban utolérjen, lehetőleg lélekszakadva.

Nincs annál jobb, mikor érezzük, ahogy a szívünk hevesebben ver, a vérünk pedig szinte süvít az ereinkben. Az ember szinte újjászületik egy kiadós és ugyanakkor kellemesen fárasztó edzés után. A verejték tisztítja a pólusokat, az izomtónus növelése segít a felesleges kalóriák – nassolásból eredően – mihamarabbi elégetésében és a spájzban elkövetett bűnök nem válnak láthatóvá a derekunkra nőve.

De ne csak a hiúság vezéreljen bennünket, hanem a józan megfontolás, az átgondolt életvezetés, illetve az ebből fakadó belső, feszítő kényszer!
Sportolni, edzeni, mozogni nem holmi úri mulatság, hanem elengedhetetlen és megkerülhetetlen tevékenységévé kell, hogy váljon mindennapjainknak.
Magam is elkötelezett icergő-ficergő, izgő-mozgó jelenség vagyok, aki nem tud meglenni a folyamatos aktivitás nélkül. Én komolyan veszem a fent ecsetelteket  és az életemben központi szerepet tölt be a testmozgás:

Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilég...

Ma reggel különös élményben volt részem.
Elmulasztottam beállítani a ébresztőórát és bizony jókora késéssel kellett számolnom, ami fenemód zilálttá tudja tenni az ember fiát. Olyan gyorsan keltem fel, hogy láttam magam aludni. 

A ruhát magamra hánytam, hánytam, majd gyors és felületes fogmosás után kocsiba pattantam és a munkahelyemre száguldottam. Közben persze valami óriási hazugságon – no jó, valami elfogadható kifogáson - törtem a fejem. Igazából semmi nem jutott eszembe, de nem igazából sem és ez már aggasztóbbnak tűnt, ahogy feltűnt előttem munkahelyem vérpadjának sziluettje.
Az „esztergapad” mellett úgy húztam le a napi penzumot, hogy a kutya sem szólt hozzám. Jöttek-mentek, beszélgettek, viccelődtek egymással, de engem arra sem méltattak, hogy odébb taszajtsanak. Meg kell, hogy mondjam, nagyon rosszul esett ez a látványos közömbösség. Fortyogtam magamban és mindenféle bosszúállásokon törtem a fejem, de még ebben is kudarcot vallottam. Egy igazán tisztességes kitolás sem akaródzott megszületni, így lógó orral indultam haza. 

Azzal már nem is törődtem, hogy a kutya sem foglalkozik velem. Magamba tömtem a vacsorámat és hamar lefeküdtem, bár egy cseppet sem voltam álmos.
Már nem tudom mennyi ideig forgolódtam lehunyt szemmel, amikor megcsörrent a telefon. Egy kollégám hívott, hogyan telt a szabadnapom és sikerült-e magamat kialudnom végre, mert már nagyon aggódtak értem. Elmesélte azt is, hogy mennyire hiányoztam a munkahelyemről, de ők nagyon, de nagyon megértik, hogy a főnök végre rám parancsolt és hazaküldött pihenni előző nap, hiszen már rossz volt rám nézni. 

Megrökönyödve, de mégis kellemes érzésektől átitatottan akasztottam vissza a kagylót. Lassan feltápászkodtam az ágyból és akkor vettem észre, hogy az előző nap kikészített ruhám ott hever a széken és lóg a fogasról. Az előző napi reggelim érintetlen és a vekker nincs felhúzva, sőt el van dugva az éjjeliszekrénybe. 

Igyekeztem visszapörgetni életem filmjének utolsó néhány kockáját, hogy megérthessem mi is történt valójában. Lassan csévéltem visszafelé a szalagot és közben leplezetlenül nevettem saját magamon, ahogyan hátrafelé mászkálok, majd felrobbanok a méregtől, egészen odáig, hogy felpattantam az ágyból és már épp vissza akartam feküdni, amikor megláttam magamat, hogy még alszom. 

Atyaég! Valóban olyan gyorsan keltem fel, hogy még láthattam magam aludni és mivel aludtam, nem is ébredhettem fel. Legfeljebb egy icipicit, hogy leírhassam, mi nem történhetett meg...

• … most már igazán ne szórakozzon velem. Megcsináltam a tíz, négyütemű fekvőtámaszt, a harminc guggolást. Mi kell még?
  
• Nézzük csak! Ha jól látom ez itt nem akármi...
  
• Persze, hogy nem akármi, az az enyém! Húgyagyú barom!
  
• Kérem, ha sérteget...
  
• Nem úgy értettem! Kicsúszott a számom, mert eszembe jutott a szomszédom, aki állandóan a lépcsőházban cigizik, de vagy nem nyitja ki az ablakot, vagy, amikor kinyitja, akkor nem zárja be. Szóval megkaphatnám már?
  
• Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
  
• Ááá értem már! Ó, hogyan is lehettem ilyen balga! Máris megnézem van-e a zsebemben apró.
  
• Ne sértsen meg kérem! Minek néz engem?
  
• Ó bocsánat! Azt hittem, hogy a pénz … nem tudtam. Még egyszer bocsánat!
  
• Mi van a pénzzel? Ki mondta, hogy van kifogásom a pénz ellen? Csak az apró...
  
• Hogyan is lehettem ennyire balga!? Hiszen még ezer és egy helyre kell mennie. Csak nem gondolom, hogy cipelni fogja ezt a sok vasat! Máris intézkedem. Itt is van ni egy ropogós ötszázas … akarom mondani ezr... kétezres! Tessék!
  
• Nono!
  
• Kérem szépen! Legyen olyan kegyelmes hozzám, hogy eme romló nemzeti valutát vigye magával! Ne romoljon nálam tovább.
  
• Nos jó. Ez esetben kivételt teszek, de nem szeretnék még egyszer úgy érkezni, hogy nem tart itthon nagyobb mennyiségű külhoni fizetőeszközt. A dollár például teljesen megfelel.
  
• Értettem! Most meggondolatlan voltam és nem voltam előrelátó. Meg tud nekem bocsájtani?
  
• Meg, de ismétlem: többet ilyen ne forduljon elő!
  
• Nem fog, nem fog! Akkor megkaphatom?
  
• És áldomást nem iszunk rá?
  
• Dehogynem, már töltöm is. Mit kér? Szilva, barack, körte, vagy valami erősebbet?
  
• Minek néz maga engem? Alkoholistának? Abszint van?
  
• Csak egy fél üveggel. Magának milyen érzéke van?
  
• Mi ez hé? És a cukor? Az abszintos villa? És a hideg víz? Mi vagyok én valami állat? Na viszlát!
  
• Ne menjen! Hibáztam, elismerem, de nem menjen! Máris pótolom a hiányosságokat!
  
• Idefigyeljen! Maga hallott már olyanról, hogy éhgyomorra iszik valaki áldomást?
  
• Ha jól érzem az illatokat … hmmmm … éppen elkészült az ebéd. Nem eszik velünk?
  
• Én most dolgozom, nem érek rá ilyen úri huncutságokra. Ami szárazkolbász, vagy szalámi van a kamrában, attól megszabadítom, de nem kockáztathatom a feladatellátásomat. És amúgy is egy tapintatos ember vagyok. Tudom én mi a módi. Nem fogom egy család életét tolakodásommal feldúlni.
  
• Már itt is vagyok. Nylon szatyorba tettem, de először zsírpapírba csomagoltam. Így, ha eső éri, akkor sem lehet gond és különösképpen azért nem, mert odaadom az esernyőmet is. Kocsival elvinni nem áll módomban, mert az nekem nincs
  
• De telefonja van és tud taxit rendelni.
  
• Már megtettem. Öt perc múlva itt is lesz a kocsi. A cehhet én állom. Gondolom ez magától értetődik.
  
• No jól van. Határozottan fejlődőképes. Úgy gondolom lassan érzékeny búcsút kell vennünk a mihamarabbi találkozás reményében.
  
• Igen, igen. Szóval megkapom?
  
• Természetesen, hiszen azért vagyunk, hogy segítsünk. Itt írja alá! Fizetni nem kell, ha jól látom.
  
• Igen, előre fizettem, átutaltam. De megtenne nekem még egy szívességet? Nem maradna velem itt, amíg át nem nézem és össze nem szerelem a csomag tartalmát?
  
• Dehogynem, hiszen még nem kávéztam ma csak háromszor. De mit tartalmaz a csomag?
  
• Nem annyira érdekes. Tudja imádok barkácsolni, de nem csak úgy össze-vissza, hanem mindig valamilyen praktikus eszközt. Hosszas keresgélés után a hosszú ismeretségünkre tekintettel az üzletben még kedvezményt is adtak a „Hogyan csináld ki a postásodat” kezdőszettre a hordozható kempingkalapáccsal. Na már készen is vagyunk. Lesz szíves előrehajolni! Egy tompa ütést fog csak érezni tarkótájt...
  

Naponta látom a XX. és a XXI. század művészeinek kéznyomát. Ott virítanak a falakon, kerítéseken, kevés örömet okozva a közönségnek és sok bosszúságot a tulajoknak.
Fura és elfogadhatatlan számomra az önkifejezésnek ez a formája, de hát ki vagyok én, hogy a kortárs művészet felett pálcát törjek. Az megérne egy értekezést persze, hogy ez tekinthető-e művészetnek. Fogjuk fel úgy, hogy minden önkifejezés az.

A helyzet így alakul:

• A falfestés nem okoz örömet a falnak, ezért ne gyakoroljuk
  
  
• A falfestés nem okoz örömet a festéknek, ezért ne gyakoroljuk
  
  
• A falfestés nem okoz örömet az ecsetnek, ezért ne gyakoroljuk
  
  
• A falfestés nem okoz örömet a gazdának, ezért ne gyakoroljuk
  
  
• A falfestés nem okoz örömet a szemnek, ezért ne gyakoroljuk
  
  
• A falfestés nem okoz örömet a falfestésnek, ezért ne gyakoroljuk
  
  

És utolsó, mindent elsöprő érvként, ha elkap a házmester a kezedet biztosan eltöri.

Tessék szépen krétával, az aszfaltra, eső előtt. Úúúúgy, szééépen! Na ugye, hogy majdnem ugyanolyan jóóóó?!

Forgatom a számban a szót: traffipax.
Egyszerre jelent félelemet, utálatot és technikai csodát. A sorrend nem is számít, de a felsorolás nem teljes. Egyetlen jellemzővel nem egészül ki és ez a közlekedésbiztonság. 

Mindent elhiszek, de ma, itt mindenről szól a történet, mint a közlekedésbiztonságról.
Ha szétszedjük kapunk egy egészen egészséges traffi(k) szótövet, vagy tőszót. Ez valami közlekedési hókuszpókuszt jelöl. A pax pedig békét. Ha a szó első felével egyet is tudok érteni a másodikkal semmiképpen. Vagy esetleg nagyon erőltetetten.

Aki nem helyesen választja meg sebességét könnyen dimenziót válthat és ilyenkor bizony béke vele, vagy béke poraira.
Lehet, hogy erősen kezdtem, de a mai viszonyok mellett szinte mindegy, hogy az ember kisodródva leli halálát, vagy a büntetési csekkre pillantva. És mindenki nyugodjon meg és maradjon békében, előbb-utóbb megbüntetik. Ha nem a rendőrség a gyorshajtás miatt, akkor a lassú hajtás miatt az autóstársai.

Mindenki békétlen, aki siet és rohan – és pont emiatt veszíti el a kontrollt a sebessége felett. Mennyire békétlenné is válik a legbékésebb autós is, aki beleszalad egy trafiba és mennyire békétlenül (nyugtalanul) fogja várni a csekket és közben eszi a kefét, hogy ugye nem, ugye csak ennyivel, vagy annyival ment, de sajnos mindig annyival szokott menni az ilyen autós, az olyan autós, pedig ennyivel. A lényeg, hogy a nagyobb bírságot fogja megkapni, mint amibe belenyugodott, amivel megbékélt, ha lehet egyáltalán ebben az esetben megbékélésről beszélni.

Aztán előbb-utóbb (remélem előbb) meghirdetik a békétlen autósok a harcot a stabil, telepített traffipaxok ellen. Ez az igazi Háború és béke, nem a Tolsztojé. Hogy a végén ki győz, nem lehet tudni, de remélem mi, és az sem körvonalazódott még, hogy mikor lehet kijelenteni, hogy győzött egyik, vagy másik fél. Ha a ráfordítást megduplázták a bírságból befolyt összegek, vagy ha sikerül minden kamerát elpusztítani? Nyitott a kérdés, de sem az első, sem az utóbbi esetben nem esik szó a közlekedésről, arról, hogy esetleg ártatlan emberek élete, testi épsége nagyobb biztonságba kerülne egy a városban 200-zal száguldozó utólagos megbüntetése következtében. Addig a kamikazeként túl alacsonyan repülő vezetők, számos életet veszélyeztetnek és érdekes módon nem arról olvasunk, hogy az ilyen száguldozók elfogására áldozna államunk. Valahogy ez olyan másodlagos, de békéljünk meg vele.

A legközelebbi fényképig béke mindenkivel!