Bent jártam a boltban. Élelmiszerboltban. Igen, én is ott szoktam vásárolni, holott megtehetném, hogy tartok, néhány juhot, ökröt – ennek jó vagyok én is, a család szerint – baromfit és más felzabálható jószágot, vethetnék, ültethetnék, de nem teszem. Még mindig nem tudom ugyanis, hogy mit kell ültetni, kit kell levágnom ahhoz, hogy csipszet, ropit, tőkehalsalátát, fornettit, kólát, fagylaltot nyerjek belőle. Ezért nem mulaszthatom el az ábécébe történő rendszeres visszatérést.
Idáig valamiért elkerülte a figyelmemet egy érdekes tárolóeszköz, ha lehet annak nevezni az üvegbörtönt, amibe flaskák voltak elzárva. Ezekben, kivétel nélkül nemes italok voltak. Napoleon, Bourbon, báró Jack Daniels és don Senor Tequila, valamint a többi körömlakk.
Körülnéztem és egy egész polcnyi alkoholt láttam hosszan elhúzódni. Ennek a gondolának a végén, mintha büntetésben lenne, álldogált a sarokban a fent leírt üveges szekrény, lakattal lezárva. Percekig álltam ott és még parizert is elfelejtettem kérni, és a vásárlókat is csak akadályoztam, amikor belém hasított a felismerés. Azok az italok ott, abban a vitrinben büntetésben vannak. Mi lehet más az ok?! Az értékük nem indokolta az elzárást, hiszen abszolút kedvezőtlen helyre állítva, majd kétszer olyan drága piák sorakoztak, megkockáztatva a bolt vezetése azt, hogy azt bárki lesodorhatja, vagy ellophatja. Ha a drágaság nem szempont, akkor csak büntetés lehet az.
De mit követhet el egy üveg vodka, még ha márkás (márkis) is – nem mondhatom a nevét – de a kinyomozott indokot igen.
Egyesek – a pénztáros – tudni vélik, hogy az üzletvezető haragudott meg rá, mert ez az itóka volt a kedvence és nem átallott hamar elfogyni. Ezért a maradékot – hogy csak ő fogyaszthassa el - üveg siralomházba helyezte, a kulcsot eldobta és naponta fenyegetően többször is elsétált előttük, gunyoros vigyorral rájuk kacsintva, majd mint a héja lecsapott, és magához ragadott egy butellkával és eltűnt a raktár mélyén, ahonnan csak ritkán került elő aznap.
A bebörtönzött italok rettegve várták sorsuk beteljesülését, amíg az egyiküknek - egy jobbfajta konyaknak - mentő ötlete támadt. Egyik testvérük porhüvelyébe, akarom mondani alkoholhüvelyébe egy kevésbé értékesebb, mély depresszióban szenvedő társukat töltették fel saját magával, de előtte leitatták saját magával. Nem volt egyszerűbb és talán olcsóbb ital sem a sósborszesznél. Szegény egész nap csak lógatta az orrát, hiszen jó ideje leszoktak róla a népek, nem találtak ki mindenféle betegségeket, fájdalmakat, amiknek a kezelésére korábban hektó számra hordták haza és mielőtt a spájzba értek volna velük valahogyan el is fogytak. Egy kis ampullácska, meg még egy kis ampullácska oszt Jézus.
A kiüresedett üveg, amiben a sósborszesznek kínáltak tágabb elhelyezést, a sajt pultra kilátással, viszont egy literes volt. Sósborszesz még csak akadt is, de szem szárazon …!
Elérkezett a nagy nap. A márkás üvegbe rejtett sósborszesz bódultan figyelte a zöld üvegen át, amint egy mohó és remegő kéz feléje nyúl és egy ménkű nagy garat elnyeli őt az utolsó cseppig. (Ez utóbbit nem is látta már, hanem inkább csak érezte).
A várt hatás nem maradt el. Az üzletvezető csettintett egyet a nyelvével és egy újabb üveg után nyúlt, amely már valóban méregdrága nedűt rejtett magában. Lecsavarta a kupakot és a többi rémült ital szeme láttára egy húzásra legurított egy hét decis Calvadost.
Nem a raktárban, nem elbújva, rejtőzve, nem egy üveggel és fényes nappal. Igen, nappal, aznap ugyanis születésnapja volt és úgy gondolta a megfeszített munkatempó mellett egy kis lazítás igazán ráfér.
Idáig valamiért elkerülte a figyelmemet egy érdekes tárolóeszköz, ha lehet annak nevezni az üvegbörtönt, amibe flaskák voltak elzárva. Ezekben, kivétel nélkül nemes italok voltak. Napoleon, Bourbon, báró Jack Daniels és don Senor Tequila, valamint a többi körömlakk.
Körülnéztem és egy egész polcnyi alkoholt láttam hosszan elhúzódni. Ennek a gondolának a végén, mintha büntetésben lenne, álldogált a sarokban a fent leírt üveges szekrény, lakattal lezárva. Percekig álltam ott és még parizert is elfelejtettem kérni, és a vásárlókat is csak akadályoztam, amikor belém hasított a felismerés. Azok az italok ott, abban a vitrinben büntetésben vannak. Mi lehet más az ok?! Az értékük nem indokolta az elzárást, hiszen abszolút kedvezőtlen helyre állítva, majd kétszer olyan drága piák sorakoztak, megkockáztatva a bolt vezetése azt, hogy azt bárki lesodorhatja, vagy ellophatja. Ha a drágaság nem szempont, akkor csak büntetés lehet az.
De mit követhet el egy üveg vodka, még ha márkás (márkis) is – nem mondhatom a nevét – de a kinyomozott indokot igen.
Egyesek – a pénztáros – tudni vélik, hogy az üzletvezető haragudott meg rá, mert ez az itóka volt a kedvence és nem átallott hamar elfogyni. Ezért a maradékot – hogy csak ő fogyaszthassa el - üveg siralomházba helyezte, a kulcsot eldobta és naponta fenyegetően többször is elsétált előttük, gunyoros vigyorral rájuk kacsintva, majd mint a héja lecsapott, és magához ragadott egy butellkával és eltűnt a raktár mélyén, ahonnan csak ritkán került elő aznap.
A bebörtönzött italok rettegve várták sorsuk beteljesülését, amíg az egyiküknek - egy jobbfajta konyaknak - mentő ötlete támadt. Egyik testvérük porhüvelyébe, akarom mondani alkoholhüvelyébe egy kevésbé értékesebb, mély depresszióban szenvedő társukat töltették fel saját magával, de előtte leitatták saját magával. Nem volt egyszerűbb és talán olcsóbb ital sem a sósborszesznél. Szegény egész nap csak lógatta az orrát, hiszen jó ideje leszoktak róla a népek, nem találtak ki mindenféle betegségeket, fájdalmakat, amiknek a kezelésére korábban hektó számra hordták haza és mielőtt a spájzba értek volna velük valahogyan el is fogytak. Egy kis ampullácska, meg még egy kis ampullácska oszt Jézus.
A kiüresedett üveg, amiben a sósborszesznek kínáltak tágabb elhelyezést, a sajt pultra kilátással, viszont egy literes volt. Sósborszesz még csak akadt is, de szem szárazon …!
Elérkezett a nagy nap. A márkás üvegbe rejtett sósborszesz bódultan figyelte a zöld üvegen át, amint egy mohó és remegő kéz feléje nyúl és egy ménkű nagy garat elnyeli őt az utolsó cseppig. (Ez utóbbit nem is látta már, hanem inkább csak érezte).
A várt hatás nem maradt el. Az üzletvezető csettintett egyet a nyelvével és egy újabb üveg után nyúlt, amely már valóban méregdrága nedűt rejtett magában. Lecsavarta a kupakot és a többi rémült ital szeme láttára egy húzásra legurított egy hét decis Calvadost.
Nem a raktárban, nem elbújva, rejtőzve, nem egy üveggel és fényes nappal. Igen, nappal, aznap ugyanis születésnapja volt és úgy gondolta a megfeszített munkatempó mellett egy kis lazítás igazán ráfér.
RSS Feed
