Keresem a padláson, de nem találom. Aztán szertenéztem a pincében, de oda sem bújt. Az udvarra ilyen esőben csak nem ment ki. Nem, nem ütődött. Felkapcsolom a villanyt a fürdőben, félve belesek, de nem látom. Kinyitom a postaládát, de üres. Szennyeskosár, szárítógép, mosógép? Nincs és nincs és nincs. Mégis hol lehet?

Hová tűnt Damon Hill???

A gyerekek imádják a havat. Szegények mostanság ugyancsak megsínylik a meleg időjárást. Nem is emlékszem mikor esett utoljára sportolásra alkalmas hómennyiség. Ha azonban megnyílnak végre az ég csatornái, mind a szabadba kéredzkednek, hogy játszhassanak, szánkózhassanak, mókázhassanak a fehér ajándékban.

Az egyik közkedvelt foglalatosság hóangyalt készíteni. Nem kell ehhez más, mint ez vállalkozókedvű gyerek, aki hanyatt dől a friss, puha hóba és kezeivel szárnycsapásokat utánoz. A hóból ilyenkor kirajzolódik egy olyan forma, mintha a hátából szárnyak nőttek volna ki. Aztán lehet próbálkozni lábmozgatással, vagy a kezek behajlításával. Csodásabbnál csodásabb alakzatokat tudnak a kis ördögök belenyomni a puha párnába.
Csupán a testük formájával és a mozgással képesek műalkotásokra.

Képzeljük el, ha nem csak a lenyomatokkal komponálhatnának, hanem a színekkel is. Segítségükre sietnek ebben a hólyagjukon tovább uralkodni képtelen járókelők-részegek és a kutyák, macskák, akik pillanatokon belül képesek szép sárgára festeni itt-ott a havat. Ősi eszkimó mondás szerint nem jó enni a sárga hóból, de attól még alkotni lehet vele. Példának okáért az ilyen előszínezett hóba is bele lehet dőlni és angyalkát nyomtatni bele. Szép is, érdekes is, nem is segít, viszont nem olcsó (mosószer, öblítő és a többi).

Olyan, mint az igazi Sárga Angyal.   

Nyílt napot tartottak a városi hullaházban. A csekély számú érdeklődő járművekkel – kerekes hordágy – is behajthattak. Merev tekintetükből sugárzott az érdeklődés hidege. Rezzenéstelen arccal hallgatták végig Prof. Nyes Edét, aki az intézmény vezetése mellett, maga is aktívan boncol, hiszen igazságügyi orvosszakértő is. A professzor úr rövid, de annál velősebb bontani, illetve mondanivalójából világosan, kivillant, – mint nyíltan tört sípcsont a bőr alól - hogy milyen áldozatos munkát végeznek minden nap, különösen, ha halálos tömegszerencsétlenség résztvevőit szállítják ambuláns ellátásra hozzájuk, azzal a különbséggel, hogy klasszikus értelemben vett járóbeteg nem, de fekvőbeteg annál inkább előfordul a hófehér csempével borított, elegáns és klimatizált rendelőben, pontosabban boncteremben.

A munkavégzéshez szükséges feltételek biztosítottak, – az ágy, más szóval tepsiszám is ideálisnak tekinthető az országos átlaghoz viszonyítva - mert sikerült egy nagyobb adag műtrágyás zsák szállítmányt beszerezniük, aminek sokoldalú felhasználására külön tervet készítettek – derült ki a beszámolóból. A hallgatóság fantáziájára hagyatkozhatott a felhasználási terülteket illetően és a legtöbb ötletet felsorakoztató látogató, mindezt magában is tarthatta, hogy stílszerűen fejezzük ki magunkat: magával vihette a sírba titkát.

Az igazgató úr kiemelte, hogy a mindennapok gyakran tartogatnak meglepetéseket, már ami a feltárt gyomor-, valamint a koponyatartalmakat illeti. „A munka változatos, hiszen viszonylag ritkán teszi tiszteletét ugyanaz a páciens kétszer, így minden nap új arcokkal találkozhatnak a dolgozók. Hírességek is gyakran megfordulnak az intézményben, de egyszer mindenki bejön a csőbe!” – mesélte nevetve Professzor Nyes.

A zsigeri humorral fűszerezett köszöntő és tájékoztató után a mindennapok véres valóságával is (holt)testközelből ismerkedhettek meg az érdeklődők.
A látogatók egy diszkrét boncasztalos ebédet fogyaszthattak el, amely kizárólag fagyasztott húsokból készített étkekből állt. A remekbe szabott ételeket a boncmester – aki mellesleg házmester is, ezért ő szokott a boncteremben is sepregetni - hozzáértő gondossága fémjelezte a kioperált nikkel és platina implantátumokkal.

Az érdeklődők kipróbálhatták az új elektromos rókafogú fűrészt is - de csak egymáson - szaunázhattak a hűtőkamrában, dartsozhattak a kicsorbult szikékkel és libikókázhattak elméletben a belsőségek tömegének megállapítására szolgáló mérleggel. Később vizespólós versenyt rendeztek, ahol az nyert, akit a boncsegéd nem tudott lespriccelni a boncasztal takarítására szolgáló slaggal. Aki kedvet kapott hozzá vastagbélre fűzött koponyával ledönthetett a néhány sehová sem illő lábszárcsontból fabrikált lengőtekebábut. Óriási érdeklődésre tartott számot a boncjegyzőkönyvek, halottvizsgálati formanyomtatványok becsukott szemmel, kéz nélkül történő kitöltése. A nyertesek hazavihették a saját halotti anyakönyvi kivonatuk fénymásolatát – mivel az eredetit a hozzátartozók vehették át, kevésbé ünnepélyes keretek között.

A nyílt nap végén a hűtőkamra ajtaját ünnepélyes keretek között rázárták a tisztelt, csak testben jelenlévőkre, akik ezt mélyen, nagyon mélyen hallgatva vették tudomásul.

Programfüzet a második miskolci Heherovka Kocsonya Farsangra!
Február 5-7. Miskolc Belváros

Február 5. Csütörtök (munkanap, munkaidőben – miért ne?)

Heherovka színpad:

16 óra: - Megnyitó
16 óra kettő perc: - A tébolyult (15 fős) tömeg szétoszlatása
16 óra négy perc: - Univerzális buli – amiért megéri kimenni a pályára á la Füzesabony
16 óra és a többi: - A Ne izélj! zenekar ízléstelenkedése
24 óra nulla nulla: - „Most már legyen elég!” – Safranek bácsi, a szemközti lakó szólója

Szinva terasz színpad (vízben állva):

16 óra tizenöt perc - Megnyitó (késve)
16 óra huszonhét perc: - Én elmentem a vásárba – interaktív találj haza
23 óra tizenkilenc perc: - A visszataláltak mézeskalácsba fürösztése

Trutymix színpad:

16 óra harmincnégy perc - Hagyjuk a csudába! (Megnyitó oltárira megkésve)
17 óra nulla nulla: - Pontos időjelzés
17 óra egy perc: - Indulhat a banzáj? - a MÁV Indóház kérdezz-felelek vetélkedője (biztosan nyernek, akik otthon maradnak)
19 óra tizenkét perc: - Szent Martin és Szűz Martina szólókoncertje duettben.
19 óra negyvenkilenc perc: - Találj te is magadnak egyet! - a szaxofontól infarktust kapott döglött galambok összeszedegetése horgászbottal
21 óra huszonegy perc: - BlackJack

Február 6. Péntek (munkanap, munkaidőben - kirúgásesélyes)

Heherovka színpad:

10 óra: - Ne csak igyunk, beszélgessünk is! – szabadtéri karaoke
10 óra tíz perc: - Még egy pohárral – Értéket mértékkel egyesület kampányfilmje
10 óra húsz perc: - Bronz András filmesztéta előadása a „Még egy pohárral” című kampányfilmről. (Fésűvel és selyempapírral kíséri az Értéket mértékkel egyesület)
10 óra harminc perc: - Hosszas tanakodás, majd rövid szünet
21 óra tizenhárom perc: - Csendháborítás - A „Tehetségek fosztóképzővel” zenekar koncertje
23 óra nyolc perc: - Szilencium, vagy szilícium – jó éjszakát ágyúlövésekkel

Szinva terasz színpad (vízben állva, bár már apad):

9 óra hét perc: - „Az az én üvegem!” - Rudi bohóc tréfás fizikai kísérletei (sisak kötelező)
11 óra tizenhét perc: - „Itt a dió, hol az asztal?!” – Cicicolina átmeneti látogatása, ami felkavar
11 óra huszonegy perc: - „Hej, de kutya jó kedvem van …” - a temetkezés és a néphagyományok. Magdi Emőke pszichológus, vagy keramikus formabontó kerekasztal beszélgetése a városi polgármesteri hivatal, vagy ravatal körül
13 óra három perc: - „Na én megyek ebédelni!” – ősi néphagyományok felelevenítése, a nagy sikerre való tekintettel naponta.
15 óra kettő perc: - Zebulon a fabulon örökzöld nótákat játszik mustáros üvegeken
17 órától éjfélig: - Antitalentumok felvonulása (a sor végtelen és mindenkit szeretettel várunk)

Trutymix színpad:

7 óra harmincnégy perc - „Feküdj vissza!” - Nagyon játékos tornagyakorlatok minden korosztálynak
17 óra egy perc: - „Húúú az anyját, elaludtunk!” - Elképesztő csodálkozás
17 óra négy perc: - Nevenincs együttes szűzhártyarepesztő lemezbemutatója
19 óra huszonkét perc: - „Egy tál, két tál, hánytál?” - Kiüresedés a placc közepén
19 óra ötvenkét perc: - „Forró ólmot a fülembe” népi zenekar nyenyerekoncertje
(A belépés ildomos, a belépő illatos.)
21 óra húsz perc: - Az Osszián és a Wesszián zenekarok (hang)versenye
23 óra harmincöt perc: - Lámpaoltás a fürdőszobában

Február 7. Szombat (munkaszüneti nap - végre)

Heherovka színpad:

19 óra: - Semmi, de az látványosan
16 óra kettő perc: - Igyunk valamit, úgy nem fázunk!
18 óra négy perc: - Igyunk valamit, úgy nem unatkozunk!
20 óra és a többi: - Igyunk valamit, mert már kitöltöttem
23 óra 59999876 perc: - „Szonda, szonda, kicsit ronda” – a városi detoxikáló zenés mesejátéka

Szinva terasz színpad:

14 óra – „Volt egy török Mehemed, de ő látott tehenet” – álarcosbál
16 óra huszonnyolc perc: - Visszhang és távolba nézés közelre – közben ordító zeneszerű
18 óra négy perc: - „Ha én egyszer kinyitom a számat” – régi viccek új köntösben, mert már senki sem emlékszik rájuk, ezért jogdíjfizetés nélkül előadhatóak újra és újra.
23 óra húsz perc: - Piszkosul elfáradtunk, de ingyen forralt bort osztanak - dzsembori

Trutymix színpad:

15 óra harmincegy perc - Ugyan már! - érdekes semmittevés
17 óra tíz perc : - „A pocsolya úriember hozzám képest” - Heherovka versenykóstolás
19 óra hat perc: - „Ojjé a ligetben …!” - seggen csúszkálás a frissen vasalt nadrágban márványemlékművekről
21 óra tizenkét perc: - „Ó szólemi Ó” – egy nagyon távoli titkos Kodály kórus koncertje
22 óra ötvenkilenc perc: - A végső visszaszámlálás (a lakók vágják a centit)
23 óra huszonnyolc perc: - Ünnep nélküli zárás. (Beszédet nem mond a polgármester)

A rendezvények ideje alatt folyamatosan és minden helyszínen:

• az érdeklődők szemérmetlen kifosztása
• hülyének nézése
• szubjektív biztonságérzet és önkontroll elvesztése
• lökdösődés
• zsebmetszés
• nemtetszés
• koldusbotra jutás
• emberektől megundorodás
• átkozódás szitkozódással keverve
• arcfestés
• arclemosás
• arclemosás nitrohigítóval, mert ragad ez a vacak
• csattogós falepke stb.

Minden kedves érdeklődőt szívesen várnak valahol. Aki mégis minket tisztel meg szíves látogatásával, az kocsonyát okvetlenül hozzon magával! Pislogásáról mi gondoskodunk.

Üdvözlettel: a szervezők

Múzeumi szakmai napot tartottak szépkorúaknak Senkiházán.
Szép számmal érkeztek látogatók, akiket már a bejáratnál két Australopithecus várta a mellbimbójukra csíptetett kártyákkal, melyen jól olvashatóan ez állt: Ugacsaga. Ebből, akinek a „Host” esetleg a „Hostess”szavak sem mondtak volna semmit, világosan kiderült, hogy ők a személyzet tagjai és éppen szívélyesen üdvözölték őket tájnyelven. Lehet, hogy az is sokat segített, hogy kezükben egy tálcát tartottak, rajta nemzeti szalaggal átkötött kenyérrel, kővel és sóval.
A múzeum előterében álló neander-völgyi asztalon a paleolit diéta legínycsiklandóbb étkeiből válogathattak az érdeklődők és a vállalkozóbb kedvűek cerkófkoponyákból aperitifként ásványvizet szürcsölhettek.

Az előadóterem zsúfolásig megtelt. Az ingyenélők, akarom mondani a tisztelt közönség elfoglalta a helyét azokon a kidőlt őszsurlókon, amelyeket nyár lévén eltüzelni és érdeklődés híján kiállítani nem volt érdemes.
Egy egykori neves Homo Erectus tartott előadást a derékszögről, erősen meghajolva, de az is lehet, hogy a felegyenesedésről derékban megtörve. A siker és az elismerés nem maradt el: heves tapsolásba kezdet Celofánné, akit  - mivel ugyancsak horkolt – szomszédja könyökkel oldalba bökött, mire ő azonnal magához tért és tapsolni kezdett, mint a színházban, ahol negyven évvel ezelőtt is járt már. Hiába, ő már a régi beidegződések rabja volt.

Az előadás után életben maradtak megnézhettek két epizódot a „Lolka és  Bolka, na meg a falka” című lengyel rajzfilmből. Többen megdöbbenve konstatálták, hogy micsoda nagyszerű új találmány a színes film, de azért a zongorista játszhatna valamit a rohanó képsorok alatt.

A délelőtti program után visszakísérték a társaságot a neander-völgyi asztalhoz, ahonnan kedvükre és gusztusuk szerint – amennyiben maradt hozzá -  válogathattak a maradékból, de itt már küzdeniük kellett a le-lecsapó keselyűkkel, a sakálokkal és hol az egymás, hol az asztal, hol a vendégek lábát kóstolgató hiénákkal is.   
A félfamentes fogpiszkálók protézissel történő ledarálása után a délutáni programok vették kezdetüket.

Először érdekes tárlatvezetésen haladhattak végig, akik még bírtak menni. Körbevezették őket egy labirintusban, pontosabban beengedték őket egy labirintusba, majd leoltották a lámpát és az nyert, aki nem találkozott a Minotaurusszal. Ezzel viszonylag kevesen voltak így, de az volt a szerencséjük, hogy az csak szűzlányokat evett, kivéve, ha nem volt éhes, mert passzióból bárkit.
Akit nem a bikafejű ember pusztított el, az fennakadt Ariadné fonalán és akaratlanul felakasztotta magát, vagy egyszerűen éhen halt a „pókhálóban”.
A labirintus kijárata elé érkező három túlélőnek már csak egy rövid hatsoros hieroglifát kellett megfejtenie tapogatással, hogy az ajtó kinyíljon.

Az utolsó életben lévő múzeumrajongó diadalittasan lépett ki a fénybe, ami több volt  a kelleténél. Annyira elvakította, hogy nem vette észre az előtte húzódó üvegfalat és nekiütközött. Aztán oldalra próbált elmozdulni, de ott is akadállyal találta magát szembe. Addig-addig tapogatózott a fényárban, amíg ki nem tapasztalta, hogy minden oldalról üvegfal veszi körbe. Hunyorogva figyelte az üvegburán kívül álldogáló és őt bámuló emberek sziluettjét.  
Azok csak nézték és fényképezték őt, időnként nagyokat villantva a vakuikkal. Nézték az utolsó életben maradt nyugdíjast, mint a múzeum legújabb szerzeményét és főattrakcióját.

„Váratlanul gyereket szült egy apáca” olvasom a szalagcímet és az agyam rögtön körhintába csap át. Minden szót alaposan megrágcsálok, nyelvemet körbejáratom rajta – mármint a szavakon, mert ha az apácán tettem volna, most nem lenne újságcikk – majd óvatosan gombócokat formálok és hanyagul kiköpködöm őket.

Első köpés: Az apáca már nagyon készült a szülésre, de a gyerek nála is türelmetlenebbnek bizonyult és idő előtt szállt le a gólyával.

Második köpés: Az apácát meglepte a szentlélek (esetleg Szentszellem, illetve Manitu és társai) és gyermek fogant e látogatásból. Áldott legyen az Úr neve!

Harmadik köpés: Az apáca egy szép nap tett-vett a kolostor kiskertjében, amikor egyszer csak kicsusszant belőle egy újszülött. Mivel már máskor is előfordult vele ilyen eset, fel sem tűnt neki és kapálgatott tovább.

Negyedik köpés:  Az apáca egy szép nap tett-vett a kolostor kiskertjében, amikor egyszer csak kicsusszant belőle egy újszülött, de ezt csak akkor vette észre, mikor a második sort kapálgatta visszafelé és azt gondolta, hogy nem más ez, mint Babszem Jankó, aki a barázdákból bújt elő.

Ötödik köpés: Az apáca azt hitte a lótól nem eshet teherbe. Tévedett. Most van egy kentaurbébije.  

Hatodik köpés: Az apáca már nem apáca. Lemondott. Az egyházat nem érhette szégyen.

Hetedik köpés: Az apácát bizony magáévá tette valaki, de olyan mocskos intenzitással, hogy a méhe is zümmögni kezdett. A zümmögést nem állhatta tovább a benne kifejlődött gyermek és inkább kiszaladt a fényre. Hogy a gyerek miként került be méhébe, még egyháztudósok vizsgálják, kivéve egy fiatal plébánost, aki váratlanul külföldre utazott és nem adott meg elérhetőséget.   

Nyolcadik köpés: Az egész csak kacsa – Vatikáni Sajtószolgálat

Kilencedik köpés: Ne hazudj! (Isten – Mózes-kombó)

Tizedik köpés: Nem volt váratlan a szülés, csak az újságírók hordanak össze hetet-havat.

Azt hiszem mindenki megtalálhatja, kiválaszthatja a kedvére valót, mindenki előtt szabad a választás.

Csak a megszületett gyerek előtt nem.

Szerda, Keleti, nagyon olcsó újságos, aki több éve megjelent magazinokat árusít potom áron:

• Jó napot! Ezek lesznek!
• 'pot! Egy-két-há … ezer Forint.
• Tessék! (egy marék pénzt átadok, benne tízesek, húszasok, ötösök) Megvan?
• (Egy ideig számolgatja, ökölbe szorítja kezét, majd a pult alatti kosárba szórja) Igen meg, minden rendben. Viszlát!
• Viszlát! (Fémpénzektől megkönnyebbülten balra el).

Szombat, ugyanott, csak épp záróra előtt nem sokkal. A szerdán meg nem vásárolt maradék lapszámokra fókuszálva:

• Jó estét! Ezek lesznek!
• 'tét! Egy-két-há … Kilencszázhúsz Forint.
• (Átnyújtom az ezrest, ő készül visszaadni, mikor az isteni szikra hatására) Ne adjon vissza! Törzsvásárlók vagyunk, inkább választok hozzá még egy lapot.
• Rendben, csak tessék.
• Meg is van. Ez lenne az.
• Rendben. Tessék itt egy húszas. (Mivel egy százas volt egy lap, így az érték lineárisan emelkedett.)
• Á! Hagyja csak! Köszönöm. Viszlát!
• Viszlát!

Így vertem át magam „törzsvásárlóként” húsz Forinttal.

Ui.: De legalább 2 percig büszke voltam, amíg rá nem jöttem mekkora ökör vagyok.

Még utóbb irat: 5 perc múlva kezdtem egészen zilálttá válni, mikor a kölyök talált még egy újságot, amit eddig nem vettünk észre, mert egy távolabbi tartóba volt befűzve és hiányzott még a rögtönzött gyűjteményéből. Mivel minden fémpénzünket elszórtuk szerdán, most pedig zseniális fejszámoló akrobata és gavallér lettem, már csak 80 Forint hiányzott színes papírra nyomtatott vágyak kielégítéséhez.

Ennél is utóbb irat: Most, hogy nézegetem a százas, mintha pont akkora lenne, mint az egy Eurós, viszont harmadannyit is ér.
Bécsből jövet - WC, poggyászmegőrző és a többi apróságok - csak annyit tudok mondani: Donnerwetter! (ejtsd: A picsába!)

Ma Hawaii (ejtsd havaj) Dubaj (ejtsd dubaj). Aki ma havajozni akar, annak dubajoznia kell és utána vissza kell térnie Dubajba, hogy a dubaji Hawaiit élvezhesse. Mármint abból a pénzből, amit dubajozással szerzett, így az az eset fordul elő, hogy dubaji pénzből Dubajban havajozhat az illető. És ennyivel jobban havajozhat ma bárki Dubajban, mint Hawaiin, attól függetlenül, hogy persze Dubaj csak részben Hawaii, de Hawaii egyáltalán nem Dubaj, ugyanakkor minden részlegességével együtt ma Dubaj Hawaiiabb, mint Hawaii és néha még Hawaiiabb, mint Hawaii, ami azért valljuk be szép teljesítmény. Hawaii sok tekintetben elmarad Dubajtól, mert például Hawaiin nem lehet Dubajozni, ha megszakadunk se, de fordítva a fenti levezetés alapján a napnál is világosabb, hogy ez nem ütközik és ütközhet akadályba.
Ha matematikai képlettel szeretnénk leírni, akkor azt úgy lehetne esetleg, hogy Hawaii meg Hawaii egyenlő Dubaj. Akiknek nagyon bejött az élet, nos ők akár négyzetre is emelhetik az egészet. A végeredmény majdnem ugyanaz lesz: itt is, ott is sok a pénz, de talán még több a homok. Ez az egyedüli pont ahol Hawaii fordíthat, ugyanis ott nem építkeznek. Minden ember tudja, hogy homokra nem lehet házat építeni (Jézus), de Dubajban mégis ezt teszik. A homokra épített ház nem lesz tartós, előbb-utóbb leomlik, kivéve, ha belekeverik egy éppen arrafelé dubajozó „kőműveskelemenné” zsenge hamvait, amitől talán megáll.

Ha más nem is az ész biztosan.       

Két rendőr párbeszéde.


...és a történet folytatható a világ végéig, mivel már az idő kezdete óta ilyen megingathatatlan elvek alapján működik az igazságszolgáltatás. A bűnös ártatlan és ártatlan lesz a bűnös. Egy csupán a lényeg...

… az ügy legyen lezárva.

         -Zsibbadsz már?

A havi világvége hangulatom eluralkodott rajtam, ezért bekapcsoltam a tévét és nézni kezdtem a műholdon fogható kínai ismeretterjesztő-dokumentumfilmes csatornát.
A kínai-mianmari határvidéket mutatták, ahol az is gyanús, aki nem gyanús. Egy átlagos járőr hat főből áll, tökig géppisztolyban, tele tartaléktárakkal.
A riporter egy világtól távoli, hegyvidéki határátkelőhelyen akart kibontakozni, ami sikerült is neki. Igaz, hogy ezzel gallyra vágta az egész műsor hangulatát, de oly fiatal, hogy erre csak húsz év múlva fog rádöbbenni.
Mesélhetnék sokat, mit is láttam a dokumentumfilmben, de cserbenhagy a memóriám. Egy megdöbbentő részlet viszont beégett az agyamba.
Mint említettem a határátkelőhely fent helyezkedett el a hegyekben. A környező lakosokon kívül senki nem járt arra. E filmben is sikerült akaratlanul az összes csempészt lefilmezni, akik most nézhetnek más állás után. De a lényeg nem ez.
Képzeljenek el két óriási kőből épített kaput, ami nem csak jelképezte, hanem meg is testesített a két állam kezdetét, elejét és a végét. Itt nincs kérem félreértés, itt nincs áttévedés, itt világosan jelezve van kérem, hogy mi hol kezdődik és hol ér véget. Mindenfelé sártól iszamos domboldalak, szakadékok, ám a zsebkendőnyi hegytetőn áll két kapu és semmi más. Egyik nagyobb, mint a másik, egyik jobban hirdeti az építtető állam hatalmát, mint a másik.
És ezen a szent helyen, ott fenn a fennsíkon képzeljék csak el, a kapuk nem egymással szemben, hanem egymástól srégen, konkréten minimum 45, de legfeljebb (és inkább) 90 fokos szögben álltak.
Követték az államhatár húzódását, de nem követték azt a megjelölhetetlen, mégis napnál is világosabb vonalat, amit úgy hívnak, hogy emberi értelem.  

A héten találkoztam a reklámokból jól ismert vezető fájdalomcsillapítóval.
120-al robogott végig a városon, közben csaknem elgázolt három járókelőt. Egy értekezletre sietett, ahol második, illetve harmadik helyre, vagy még hátrább szorult fájdalomcsillapítóknak tartott módszertani foglalkozást. Sajnos a fájdalomcsillapítók nagyobb része nem mutatott érdeklődést a fejlesztő tréning iránt, de lehet, hogy ez csak annak az egyszerű ténynek volt betudható, hogy nem értették, mit is mond napjaink csillaga. Némelyiküket Kínában kotyvasztották, másokat Vietnamban, de olyan is akadt, akit Európa valamelyik fejlett nagyvárosának gyógyszerészeti laboratóriumában, munkaidő után vegyész és gyógyszerészhallgatók, stikában, vagy éppen munkaidőben, de egy emelettel lejjebb a titkos laborban varázsolták eladható formájúra.

Olcsó húsnak híg a leve tartja a mondás és nincs ez másként a fájdalomcsillapítókkal sem, azzal a különbséggel, hogy ezek azoknál hatnak, akiknek csak felszínes fájdalmaik vannak. Az igazán ütős anyagok birtoklása továbbra is engedélyhez kötött volt és megszerzésüket, előállításukat a törvény büntetni rendelte.
Jól tudta ezt a vezető fájdalomcsillapító is. Pont ezért hívta össze a szimpóziumot, de láthatóan nem sok sikerrel. 

A hetek óta tartó szervezésbe, a rohangálásba, kapkodásba bizony az ő feje is belefájdult, de mivel ő volt a vezető fájdalomcsillapító és nem akart öncsonkításhoz folyamodni, kénytelen volt a résztvevőkből bekapni egy-két, na jó egy tucat szemet, de azok bizony nem csillapították fájdalmát, nem hatottak.
Fájdalma az elviselhetetlenségig fokozódott. Már alig látott ki a szemén. Fejét tapogatta és úgy járkált körbe, körbe, amíg meg nem botlott az egyik lépcsőfokban és beleesett egy kikészített pohár vízbe, ahol alig másfél perc alatt tökéletesen feloldódott.

Tegyük hozzá, soha ilyen jól nem érezte még magát, mint ott a pohárban.     

… ekkor Edgar, Allan és Poe – a barátai csak Po-nak becézték, amit ő utált, hiszen sokat élt német nyelvterületen – végzetes lépésre szánták el magukat és egymást.
A Morgue utca még csendes volt, de a vészjósló köd még kitakarta a gázlámpákat, ezért - na és mert elzárták a gázt a negyedben – dermesztő sötétség borult a házak falára, na és persze a tetejére is, de azt senki sem látta és máskülönben sem releváns körülmény történetünk szempontjából.

Az utca már ébren volt, de alvást színlelt, de az is elképzelhető, hogy aludtak, de ébrenlétet színleltek. Hogy hogyan, azt már senki sem tudja. Legelképzelhetőbbnek az tűnt, hogy aludtak és alvást is színleltek egyben, mert mással nem tudnám megmagyarázni riadt ébredésüket, ami egy velőtrázó sikolyhoz volt köthető. Sajnos a harangozónak is felmondtak, ezért a kántor vállalta magára némi fizetéskiegészítésként, hogy óránként rikolt egy igazán vérfagyasztót, de csak reggel öttől este tízig. (A szakszervezet már ebbe is alig ment bele).

Egycsapásra lüktetni kezdett az utca. Nyíltak az ablakok és az ajtók, minden kóbor betyár és titkos szerető menekülhetett a lelepleződés elől. Az éjszakára kint felejtett jószágok dideregve osontak a kályha mellé összesározva a nyirkos padlót. Feltűntek az utca végén az első kézikocsik, amelyek a kenyeret, tejet szállították … és igen ebben a pillanatban a kenyeres inas megelőzte a tejesembert, de nagyon szoros a küzdelem, mert a …

Poe csalódottan figyelte az egyre éberebb környéket és egyre inkább erősödött benne az elhatározás, hogy elhatározásukat megmásítsák és halasszák el az ördögi tervet, amit kieszeltek. Aztán szavazattöbbséggel mégis úgy határoztak, hogy ahogy határoztak úgy fognak cselekedni, de nem máskor, hanem most. Edgar és Allan ereiben nem alvadt, hanem élénkvörös, forró vér csörgedezett, amit más is megcsodálhatott néhány pillanaton belül, mikor Poe szemléltetésbe kezdett, mert, ha nem derült volna ki idáig, ő imádott vizualizálni, de ha módja nyílott rá, csakis 18 év alatti bennszülött lányokkal. Most nem és különben is nyomta már a zsebét a csákány, ezért szinte észrevétlenül három mozdulattal, háta mögött tenyerébe csúsztatta, majd 23 jól irányzott suhintásból eltalálta egyszer Edgart és egyszer Allant, de lehet, hogy Allant kétszert, mert amikor nekiesett a falnak a csatorna letörött és még egy lyuk keletkezett Allan mellkasán, de nem tudni, hogy a csákány okozta-e, vagy a csatornarögzítő kiélezett, kovácsoltvas pántja, amibe Poe belelökte a csákánnyal. Feltételezésekbe nem akart és nem is bocsátkozott. Ami számára fontos volt, azt elvégezte: megszerezte Edgartól és Allantól a szerzői jogokat, így végre minden művet, amit a másik két író papírra vetett az alábbi néven jelenhetett meg: Edgar Allan Poe.

A borzalmas tervre, amely a három férfiú agyából pattant ki – majd Edgar és Allan esetében szét is kenődött – akkor derült fény, amikor ruházatukat átvizsgálták és náluk is csákányokat találtak, igaz (összehajtogathatós, farzsebbe gyömöszölhetős) kemping kivitelben. Mindannyian abban állapodtak meg magukkal és egymással – ez szkizoid alkatoknál nem képez különösebb akadályt – hogy a másik kettőt elteszik láb alól, ha törik, ha szakad és tört és szakadt. Nem maradhatott csak egy, de ez már egy másik történet lenne, de akár írhatta volna Edgar, Allan, vagy akár Poe is. De nem írta, mert olyan izé hangulatban volt és nem látott már át a rumosüvegen.

Az esetnek az adott pikáns színezetet – amennyiben ilyen létezik – hogy a helyszíni szemle nem talált hullákat, nem tárt fel semmiféle rendellenességet, nem rögzített vérnyomokat, de ez talán csak annak volt betudható, hogy özönvízszerű eső eredt el a gyilkosságok után nem sokkal és mellesleg nem tartottak helyszíni szemlét.

Egy biztos. Azóta gyakran látnak egy apró emberkét, kissé spiccesen, aki elég sűrűn veszekszik a mások számára láthatatlan barátaival magában. Folyton könyveken, gyilkosságokon és jogdíjakon megy a vita, de végül miután jól összeugrott és egymásra kiabálta az összes átkát, szitkát, megitta az összes abszintjét megnyugszik, megbékél magával. Úgy tűnik rendre győztesként Poe kerül ki a harcból. Vagy Edgar. Vagy Allan.       



( Ezen a napon: 1809. január 19. született Edgar Allan Poe amerikai költő, novellista, krimiíró )

Előrelátó emberként beszereztem egy power bankot. Hogy nem tetszik tudni mi az?
Egy olyan hordozható akkumulátor, amiről mindenféle elektromos kütyüt fel lehet tölteni, kivéve amelyiket nem. Egy gyors átlagot vontam és megállapítottam, hogy az általam használt elektronikus „nélkülözhetetlenségeknek” több, mint a felét nem lehet erről az egyébként roppant tetszetős eszközről feltölteni.
Pedig én annyira alaposan válogattam. Még arra is ügyeltem, hogy napelemes legyen, ilyetén módon még arra sincs – de van – szükség, hogy néhanapján hálózatról delejt töltsek belé.

Oly ügyesen szerkesztették meg ezt a kicsi, de könnyűnek éppen nem mondható (nem, nem szovjet) készséget, hogy bizony egy időben vagy csak tölteni lehet róla, vagy ő töltődik napelemei segítségével. Ez persze dupla idő, hiszen órákat kell várni, hogy a napocska tegye a dolgát és csak ezek után lehet megkísérelni mondjuk a telefon feltöltését.

Hogy a gyönyöröm teljes legyen egy kis lámpát is szereltek rá, amit annak a gombnak a folyamatos lenyomásával lehet felkapcsolni, amivel máskülönben a fel-, illetve letöltés aktiváláshoz megnyomni szükséges. Na mármost ezt az „energiahordozót” a nőket meghazudtolóan teletömött táskámban hordom. Nem egyszer tapasztaltam, hogy fent bemutatott gombocska rendszeresen benyomódik és nappali fénnyel árasztja el táskám belsejét, fényárban úsztatja levéltárcámat, noteszemet, amíg eléggé el nem ítélhető módon ezzel mit sem törődnek.

Nem is olyan régen szükségem volt töltésre, de elborzadva szembesültem azzal a ténnyel, hogy a lámpa, az értékes áramot zabálva, már ki tudja mióta világít a táskám mélyén. Félve kíséreltem meg rácsatlakoztatni telefonomat és megtapasztaltam, amitől mindig is tartottam: a power bank lemerült.
Lemerült akkumulátor a telefonban, lemerült akkumulátor a táskámban. Annyira elképedtem, hogy a töltéshez szükséges kábelt sem csatlakoztattam le a készülékekről és kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy a „villanydepó” a töltés jeleit produkálta. Mármint nem ő töltött, hanem a csaknem lemerült telefon töltött vissza némi elektromosságot.

Első pillanatra felsejlett bennem egy kezdetleges villamosszék képe, amit az elítélt tölt fel szobabicikli és dinamó segítségével, hogy a jól végzett munka gyümölcseként pirosra sülhessen benne. Képzeletem dobott egy második emlékképet is, amikor a szovjet, alumínium kerékpárpumpával igyekezem a kerekeket kitömni levegővel, de egyrészt három pumpálás felelt meg egynek, másrészt pedig több levegő ment mellé, vagy eresztett vissza, mint amennyit sikerült befecskendeznem.

Az emlékezetem nem csal. Ezen a ponton már nyomát sem lehetett alapvetően jó kedélyű természetemnek testbeszédemen felfedezni.

Bemegyek egy boltba, esetleg érdeklődök ilyen, vagy olyan áru után telefonon, levélben és sorra azt a választ kapom, hogy azért nem forgalmaznak egészen banális, ugyanakkor cseppet sem olcsó termékeket, mert nincs kereslet rá. Vidéki városban élve rendszeresen találkozom azzal, hogy a kurrensebb termékeket, csak megrendelésre tud(n)ják számomra biztosítani.

Ilyenkor lógó orral kibattyogok az üzletből és sóhajtozva bámulom az interneten, távoli országok - Ausztria, Csehország, Szlovákia stb. - online kereskedelemmel (komolyan, tehát nem ilyen hobbiszinten) foglalkozó weblapjait és mindig arra a megállapításra jutok, hogy ott igen, itt meg nem. Sőt ez akkor is igaz, ha az ottaninak itteni lerakata, leány – vagy fiúvállalata – is leledzik, persze megközelítőleg sem annyira gazdag választékkal. Valamiért az ottani, itteni forgalmazója, viszonteladója nem meri azt itt, amit az ottani viszonteladók, forgalmazók ott. Természetesen nem gyorsan romló élelmiszerekre kell itt gondolni. Nem. Csupa olyan dologra, amit bármeddig forgalomba lehet hozni, hiszen például a műanyag játékoknak nem jár le a szavatossága, legfeljebb kimennek a divatból.

„Nincs rá kereslet. Nincs rá igény.” - hangzik fel az elutasító, ugyanakkor közömbös és egyáltalán nem sajnálkozó válasz. Talán túl drága, nekünk igénytelen állatoknak. Csak ez lehet a magyarázat, vagy eszünkbe sem jut, hogy olyan, vagy ilyen még hiányzik a háztartásból, az életünkből. Hiába, nagy a szegénység, lehet ezért az igénytelenség inkább álca. Inkább azért mondják a vásárlók, hogy nincs rá szükségük, mert szégyellik a szegénységüket, pedig de szívesen megennének 15 deka parizert is a 10 deka helyett. Hiába, cudar időket élünk. Ha nincs, hát nincs, ezt meg kell értenem. Hiába van nekem, ha másnak nincs (mármint rá pénze) miattam – Magyarországon – nem fognak gyártani holmi rétegárut.

Tegnap bementem egy háztartásiba, hogy olcsó kölnit vegyek. Idősebbek talán emlékeznek rá: széna, levendula stb. Egykor – és néhány helyen most is – kimérve is lehet(ett) kapni, de nem tekinthető egetrengető beruházásnak az sem, ha az ember megvásárol belőle egy egész literrel. 1-2 ezer Forintból egy éven át illatfelhőbe burkolózhat, aki akar. Egy fél várost meg lehet locsolni vele húsvétkor, főleg, ha az ember befogja a csövön a lyukat, egyszóval bagatell az összeg, melynek fejében az arra járó a kebléhez szoríthat egy nagy flaskányi kölnivizet. Nagyon el voltam eresztve, ezért máris két palackkal szerettem volna venni, de megdöbbenésemre azt a választ kaptam , hogy sajnos nincs, mert a gyártó szerint nincs rá kereslet és leálltak a gyártással.

Az előadó kisasszony beavatott a további rejtelmekbe is, miszerint tudomása van arról, hogy gyártják, de már csak négy illatban – a széna nem tartozik ezek közé – mert a gyártó tapasztalatai(?) azt mutatták, hogy csak ezek az illatok fogynak. Fel is vették a kapcsolatot velük, de igényeiket nem tudták kielégíteni, mert nem volt legyártva(!) kellő számú – tehát maximum 5 üvegnyi – „alsó tagozatos” parfüm, így sajnos február közepéig várni kell, pedig már nagyon sokan keresték és már a kis üveget is megvették és …

Levontam a konzekvenciát, amely talán mindenféle tudományos alapot nélkülöz. Magyarországon csak kétféle terméket nem lehet eladni: a drágát és az olcsót. A közös nevező pedig nem más, mint a kereslet hiánya.

Az igénytelenség tárgykörében azonban további vizsgálatokat, kutatásokat látok szükségesnek, de ezeket már a kereskedők és a gyártók viszonylatában folytatnám. Ha kellő mennyiségű anyag összegyűlik – márpedig összegyűlik efelől nincs kétségem – akkor azt publikálni fogom a következő címen: A vevőnek mindig igaza van.

Szerintem bestseller lesz. Amennyiben lesz rá kereslet.

Azt írja az újság, hogy alulértékelik a nőket.
Megcáfolni nem tudom e hírt, de lehet, hogy nem is akarom.
Még véletlenül sem szeretném, ha szexistának tartana valaki, egy olyasféle kanmajomnak, aki csak azzal foglalkozik, hogy mi van a nők szoknyája alatt, aki derékon felül nem lát, aki csak stíröli azokat a hosszú, kecses, formás, formátlan, donga és X lábakat, amin a szebbik nem ide-oda topog, azokat a gömbölyű és lapos hátsókat, ülőgumókat - vagy akár üllőgümőket - amiket csak a nők képesek oly érzékien ringatni a mögötte haladó urak előtt. Aki a szemével levetkőztet mindenkit, akit csak meglát - zavarosabb időkben, akit meghall. Nem, én nem ilyen vagyok.
Megbotránkoztatónak tartom, hogy a nőknek csak a hátsó/alsó végtagjaira koncentrálnak egyesek és azok találkozási pontjára, pontosabban varratára, ahol úgy nyílnak a lányok, asszonyok, mint egy agyonolvasott és betört könyv.
Utálkozva fordulok el azon férfitársaimtól, akik képesek a testhez simuló, cicanadrágszerű női alsóruházaton, bizonyos tevepatákra emlékeztető alakzatokat órákig keresgélni és siker esetén nyelvükkel nagyokat csettinteni és sokat sejtetően gúnyos mosollyal egymásra kacsintani. Én nem ilyen vagyok.
Én igenis hiszek abban, hogy a nők más értékeket is hordoznak. Az én tekintetem nem tapad a combokra, vádlikra, térdekre, popsikra – súlyosabb esetekben seggekre – hanem folyton folyvást keresi mindazt, amit egy hölgyben csodálni lehet.
Szeretem felülértékelni őket.
Az én szemeim kereszttűzébe ezért rendszeresen bekerülnek a mellek is.

Életének 62. évében, hosszú súlyos betegségben elhunyt Andrassew Iván író költő, újságíró, publicista. Talán gyakorolt hivatásai fontossági sorrendjében tévedek, de sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy mind a szigorúan vett szépirodalom, mind a nagybetűs újságírás ismét szegényebb lett egy kiemelkedő személyiséggel. Igazi tehetségét, súlyát magam talán túl későn észleltem, ismertem fel, de adott még annyi időt, hogy tanulhattam tőle.
Egy számomra fontos ember elvesztésekor mostanság egyre gyakrabban száll ki minden erő a kezemből. Kérem a tisztelt olvasóközönséget, emberi gyengeségemet nézze el és mai napon esedékes írásom megjelentetésével egy napot várni méltóztassék.
Nagyon bízom benne, hogy most már jó ideig semmi sem fog meggátolni, megfékezni abban, hogy naponta egy kis, vidám történetecskével örvendeztessem meg azokat, akik betérnek hozzám.      

A párizsi megemlékezésen részt vett a világ számos vezető politikusa, köztük Angela Merkel is.
Egy mélyen vallásos, ultraortodox izraelita lap fényképes beszámolójában kiretusálta a német kancellárt.
Hitük nem engedi, hogy nőt ábrázoljanak semmilyen formában.
Én továbbmegyek. Nemcsak a női ábrázolást nem engedném, hanem egyáltalában a nőket sem.
Ha tehetném - ott náluk a hithűeknél – kiretusálnám a dajkákat, óvónőket, védőnőket, tanárnőket, varrónőket, szakácsokat, cukrászokat, takarítónőket, nővéreket. Legyen teljes a boldogságuk. Nehogy már ez legyen az akadálya. Legfeljebb senki nem gondozza, tanítja, rakja tisztába, oltja be, gyógyítja meg őket, senki nem varr nekik ruhát, nem főz nekik sem finomat, sem pocsékat, de még egy árva rigójancsit sem készítene senki.
Aztán mehetnének meztelenül, betegen, éhesen és analfabétaként az anyjuk valagába.
Ja nem, mert az anyjukat is kiretusálnám.

Fontos – Important!
#jesuischarlie
Ugye senki nem olvas ki ebből a történetből többet, mint, amit beleírtam? Ez az írás nem a vallásról, hanem az emberi butaságról szól. Ámen!

Az évkönyvek szerint, pont száz évvel ezelőtt ezen a napon állította fel partnere kéjpetrencéjét fél kézzel, csaknem függőlegesre a skót Gay Mclehet. Csupán 3 fokkal lengett ki a vége, de az bizony kelet-nyugati irányban vágyakozva, elnézést váltakozva, hol gyorsuló, hol – kiváltképp a mutatvány vége felé – lassuló ütemben.
A kifinomult technikának köszönhetően napjainkra ezt a teljesítményt sokan képesek megközelíteni a bőrszerelésben versenyzők közül, sőt némelyikük még javítani is tudott a nem mindennapi teljesítményen.

A cseh Fityiszláv Homolka addig-addig kísérletezett, amíg egy szép napon két ujjal is képes volt a vendégoldalt teljesen függőlegesbe ingerelni, akarom mondani varázsolni, holott a versenyző varázsló nem volt. Azt a nem elhanyagolható körülményt vegyük figyelembe, hogy e remekbe szabott produkció során a saját vendégoldalával volt elfoglalva, azt csiszolta tökéletesre.

Rossz nyelvek suttogták-mormogták folyamatosan, hogy könnyű annak, aki a más szemében a szálkát is, a sajátjában a gerendát sem látja meg, főleg, ha az a gerenda csak a vágyálmaiban létezik - de ott nagyon - éppen ezért kénytelen beérni a petrencés rúddal, azzal azonban teljes testmagasságában, átmérőben és élethosszig, bár elmondása szerint a kanyarokban kicsit nyomja a veséjét és a (fehér)máját.

De hiábavaló is lenne további ecsetelése ezen nagyszerű mutatványoknak, mert „mélyebben” érzékeltetni már nem vagyok képes, hogyan is dőlt meg az a bizonyos évszázados meleg rekord.

Álmomban két hölggyel „vitézkedtem”, de aztán kiderült, hogy az egyikük férfi, másikról pedig, hogy nem nő. Olyanokat műveltünk, hogy az nyomdafestéket nem tűr, ezért elektronikusan igyekszem rögzíteni mindent a legnagyobb részletességgel.

Szóval az úgy volt, hogy a barna...nem, az a vörös volt és olyat tett a szájával, amilyet még soha előtte: engedte, hogy értelmes gondolatok hagyják el. Mikor a vörös … akarom mondani a barna befejezte, pontosabban befejezett, máris vetésforgót váltottunk, amennyiben ez lehetséges és rögtön odakerültem, ahol a lányok pisilnek: a WC csészéhez. Ebből nem ittam csak egy kortyot, azt is két kortyra, majd vazelint pöktem a … mindegy hová, mert addigra már kidörzsölődött, ezért abban tovább járni nem tudtam. Hiába, a bagariacsizma mindig okoz újabbnál újabb meglepetéseket.

A barna, szóval a másik, halált megvető bátorsággal – talán azért mert az én életemről volt szó – kereket oldott, így csak vágyakozva nézhettem a neki integető vörösnek.

Itt egy pillanatra megrökönyödtem még álmomban is, hiszen akkor tudatosult bennem, hogy az álmaim nője tulajdonképpen szőke, de csak a haj és egyéb testszőrzetének színe, tehát gyakorlatilag nem. Nekem mindenképpen szőkére festett vörös, illetve barna – esetleg fekete - hölgyekről illene álmodnom és valóban.

A kis intermezzótól - lásd bővebben coitus interruptus – eltekintve ott folytattam, ahol abbahagytam, tehát még el sem kezdtem. Az idő pénz, én pedig időmilliomos vagyok reggel hatig, amíg az óra nem csörög, vagyis milliomos milliomos. E nehezen érthető, de könnyebben feldolgozható – kivéve a hatórai kelést – tényt igyekeztem azzal puhítani, hogy tevékenységi körömet a barna – vörös – nőstényördög elcsábításával próbáltam kibővítenem,de csak a vörös – barna – sikerült, ez viszont túlságosan jól is, olyannyira, hogy álmomból át akart velem úszni az ébrenlétbe, aminek viszont a feleségem – barna – nem örült volna maradéktalanul, mert egyrészt hármunknak – négyünknek – túl kicsi az ágy és különben is most húzott új ágyneműt.

Szorult helyzetemben a zavaromban este fél hatra állított vekker csörgése sietett segítségemre.

Hirtelen felriadtam és hálát adtam a sorsnak, hogy mindezt a zagyvaságot csak álmodtam. Fürgén talpra ugrottam, de a padló megdöbbentően hangosan koppant alattam. Félve a lábamra sandítottam, ahonnan a bagariacsizma pislantott vissza rám.

Szerettem volna egy rövidet sercenteni, de inamba szállt a bátorságom, amikor úgy éreztem, hogy a nyelvem a számban az átlagosnál jobban csúszik valami kocsonyás anyagon.