Nehéz időket élünk. Na nem mintha letűnt korok régen elhalt szereplői dúskáltak volna a földi javakban, nem mintha az ő életük csupa móka, derű és kacagás lett volna, de megvan minden kornak a maga bája.
Hiába éhezett József Attila, vagy Tóth Árpád, ha én most marhára megennék egy hatalmas tál sóletet nagy dérrel és durral, valamint jókedvvel, elánnal és, hogy rímeljen is fakanállal. Szóval korok és pofonok valamint az ízlések és telenségek sűrűn váltogatják egymást, de olyan sűrűn nem tudják, hogy végre elfeledhetnénk őket.
Mindenki pénzből él. A nagy múltú hivatások majdnem mind szakmává aljasodtak le, a morális tartás legfeljebb erkölcsi támasztékként lelhető fel. Egyre gyakrabban hangzik el orvosok, ápolók, katonák, rendőrök szájából az a bizonyos mondat: hivatástudatból nem vettem még egy fél kiló kenyeret sem, és valljuk be, még két zsemlét sem, hacsak egy-egy árvíznél meg nem lepi a lakosság egy zsíros deszkával a lapátoló vitézeket. ( Rossz nyelvek szerint itt-ott hashajtót is kentek rájuk és az ablakból, a függöny mögött megbújva kacarásztak magukat veresre a felállított őr kétségbeesett kapkodásait látva, aki ugye nem merte elhagyni a posztját, viszont azonmód befosott. )
Az embereket gyógyítani, tanítani és védeni – bizonyos esetekben őrizni – kell, ez pedig remek felkészültséget, elkötelezettséget, odaadást, önfeláldozást, valamint mások feláldozását – különösen a főnök által – jelent. Hamar kopnak hamar cserélődnek a katonák, rendőrök, tűzoltók, utánpótlásuk egyre nagyobb gondot, nehézséget okoz.
A Honvédelmi Minisztérium kiagyalt egy kampányötletet, melynek segítségével lövészeket, könnyűbúvárokat, ejtőernyősöket és hasonló magasan képzett embereket keresett.
A dolognak egyetlen szépséghibája volt.
A lövészek, könnyűbúvárok, ejtőernyősök és hasonló magasan képzett szakemberek viszont olyan munkahelyet kerestek, ahol fizetést adnak segély, adomány helyett.
A fene sem érti miért, de a fentiek, valamint a minisztérium elképzelése nem találkozott félúton.
Hiába éhezett József Attila, vagy Tóth Árpád, ha én most marhára megennék egy hatalmas tál sóletet nagy dérrel és durral, valamint jókedvvel, elánnal és, hogy rímeljen is fakanállal. Szóval korok és pofonok valamint az ízlések és telenségek sűrűn váltogatják egymást, de olyan sűrűn nem tudják, hogy végre elfeledhetnénk őket.
Mindenki pénzből él. A nagy múltú hivatások majdnem mind szakmává aljasodtak le, a morális tartás legfeljebb erkölcsi támasztékként lelhető fel. Egyre gyakrabban hangzik el orvosok, ápolók, katonák, rendőrök szájából az a bizonyos mondat: hivatástudatból nem vettem még egy fél kiló kenyeret sem, és valljuk be, még két zsemlét sem, hacsak egy-egy árvíznél meg nem lepi a lakosság egy zsíros deszkával a lapátoló vitézeket. ( Rossz nyelvek szerint itt-ott hashajtót is kentek rájuk és az ablakból, a függöny mögött megbújva kacarásztak magukat veresre a felállított őr kétségbeesett kapkodásait látva, aki ugye nem merte elhagyni a posztját, viszont azonmód befosott. )
Az embereket gyógyítani, tanítani és védeni – bizonyos esetekben őrizni – kell, ez pedig remek felkészültséget, elkötelezettséget, odaadást, önfeláldozást, valamint mások feláldozását – különösen a főnök által – jelent. Hamar kopnak hamar cserélődnek a katonák, rendőrök, tűzoltók, utánpótlásuk egyre nagyobb gondot, nehézséget okoz.
A Honvédelmi Minisztérium kiagyalt egy kampányötletet, melynek segítségével lövészeket, könnyűbúvárokat, ejtőernyősöket és hasonló magasan képzett embereket keresett.
A dolognak egyetlen szépséghibája volt.
A lövészek, könnyűbúvárok, ejtőernyősök és hasonló magasan képzett szakemberek viszont olyan munkahelyet kerestek, ahol fizetést adnak segély, adomány helyett.
A fene sem érti miért, de a fentiek, valamint a minisztérium elképzelése nem találkozott félúton.