Birtokháborítást követett el az ablakon keresztül
egy huncutkodó, csalfa napsugár.
Feljelentést nem tettem, inkább elszegődtem bűnrészesül
igaz tudtam, ezért börtön vár.

Kergetőztünk a szobában, egérutat hagytam neki,
élt a lehetőséggel, jól felpiszkált
s kacagtatott, hogy egy ilyen bolond kergeti
s megcáfolni nem tudtam mélyen nyugvó igazát.

Aztán lassan elfáradni látszott, a hegy tetejére ülött,
nem cikázott melegen a szőnyegen s falon,
s mire az óra este hatot ütött
a játékkal végleg felhagyott s magamra hagyott.

Megunta társaságom és új barátok után nézett
a Föld túlsó oldalán azt mesélik, élnek ilyenek
ismerve őkelmét el nem szontyolodok, remélek
reggel hamar redőnyt tárok, így várom a vendéget.

Miért kell az embernek megöregednie?
Latolgathatná a jövőt a ráncszámolás helyett,
nem mesélné, hanem álmodhatná az emlékeket
okuljon a jövőnek záloga, vagyis ő maga,
mit nem volt ajánlatos majdan elkövetnie.

Láthatná, ami mellett már megszokással halad el,
fejét sem fordítva a kitűzött iránytól
nem félve még betegségtől, haláltól,
de rettegve attól, hogy pártában marad
hiába mondja neki akkor még: Ne fél megfogom a kezed!

Tapasztalatot, tudást ajándékba kapva sárba tiporja,
aztán évek múltán rádöbben mit is kapart össze
és ha egykor tudta volna, most nem zúzna törne,
de ez is hozzátartozik a színjátékhoz, ami egy felvonás
majd senkit nem ébreszt fel a tapsolás, sikerüljön bárhogyan.

Miért kell az embernek megöregednie?
Miért? Meg kell az embernek öregednie?
Kell az idő múlásról tudomást vennie,
vagy megteheti, hogy nem teszi, ami fáj már
s ezt leszámítva nevet csak az eltelő időre? 

Goran Bregovič kezébe fogja basszgitárját.
Ölébe fekteti, nyakát megmarkolja, nem engedi,
mókás cipőjével, melyet utcán megmosolyognál
dobbant egyet, kettőt, amennyit kell aztán
s füled hallatára bont virágot a varázslat
pedig nem mágusok ők, csak muzsikálnak,
mást nem adnak mit éreznek, de azt mindet adják.

Szivacstestükről nem pattan vissza a lüktetés,
a harmóniának, ritmusnak ellen nem áll,
elnyeli puhán és belül kavar óriás tornádót,
aztán a vihart kiengedik kezükön s szájukon,
és te nem akarsz már dacolni az elemek erejével.
Nekivágnál az óceánnak is egy lyukas dereglyével
hisz nem vagy más, mint megdelejezett közönség.

Résztvevője a boszorkányszombatnak,
vagy tündérek táncának koreográfusa.
Leteszel arról, hogy megértsd, hogyan lehet
a színpadra szögezni a poklot és a mennyet.
Magad mászol fel fürgén az áldozati oltárra
a kósza hangjegyeket, hogy füledbe mártsa
apostola a vegytiszta balkáni etno-mágiának. 

Mostan a vér szagát sodorja a szél.
Keletről fúj. Ruhám nem tépi,
de már bele-belekap.
Ahogy közelít a szag,a remény
elillan és azt sem nézi
hátra kiket hagy.

Nem látják ők sem a vihart,
de csontjukban érzik
kotyogni a velőt,
az átkozott vért, ami kavart
örvényt rettentőt s félik
elveszíteni a jövőt. 

Bizony csak lesheti,
aki nem lett Nemzethy
miért fricskázta orrán
végzete ilyen csúnyán.

Miként sodródott margóra
s miként gyűjtöget apróra,
hogy betevőjét ki tudja fizetni
miért kényszerül borát vizezni.

Zsíros falatot szájában nem forgat,
keze bársonyos kelmét nem foghat,
le kell mondjon minden hívságról,
vagy csak egyről: a naivságáról.

Feladni elveit oly fájdalmas, oly nehéz,
pedig lehetne ő is lovag, sőt vitéz,
de ehhez a játékba bele kellene mennie
a játékba, ahol nem sikerülhet nyernie,

Melyben minden játékos született csaló,
útonálló, haramia, megátalkodott rabló.
Áldozat szerepet betölthet, de mi végre,
ha példát tettével nem állít e népnek?!

Csak emelkedjen az uralkodó elit felé
magányosan száguldó rakétaként,
s ne törődjön, hogy utol sokan nem érik,
de a bejárt pályát felderíteni remélik.
 
Látniuk kell, hogy van más az urambátyámon túl
látniuk, egészséges lélekben a lelkiismeret dúl.
S lám nem kevesebb, ki a rögöt tapossa
pontosan az jut feljebb, az jut a magosba.

Hölgyek! Urak! Csak tessék, csak tessék!
Milyen lett új honlapom meglessék!
A tartalom majdnem új,
a külsőség egészen,
az időt nem sajnáltuk,
villog is merészen!

Lágy színei, bódító meleget hoznak,
félholtat élővé, vagy halottra pofoznak.
Betűkészlet mágiával
a szemet rabul ejti,
ha esetleg mégsem
én fogom kiverni!

Fontos a siker, az elismerés, a pompa,
majdnem bármit megér az otromba tréfa,
de én nem folyamodom ehhez a cselhez,
hiszen akkor köpném szemen magam.
Én nem törekszem igazodni a közízléshez,
bizakodom mégis célba jutnak e szavak.

Hölgyek! Urak! Csak tessék, csak tessék!
Nincs itt semmi púder és nincs egy szem festék!
Más gúnyába öltöztettem gondolataimat,
de nem történt más e világon több semmi,
új csomagolás a szemnek is kedves lehet,
ám ha mellétrafáltam tessenek jelezni!