1944.03.19.

Egy szép tavaszi reggelen
- azóta épp hetven év telt el -
mi történt, ki fogadjunk nem találod,
országunkat megszállták a barátok.

Jöttek hamar sebbel-lobbal,
csukaszürke pereputtyal,
acélkerekeken zörögve,
fogvicsorgatva, röhögve.

Jöttek megvédeni magunkat tőlünk,
 - ki tudja kértünk-e valaha belőlük –
de itt voltak s tették dolgukat.
Az agyatlan csürhe ezen ma jól mulat.

Drága honfivér e naptól olcsóvá vált,
de, hogy másé ömöljön inkább talált
kifogást, üdvözítőt a többségi társadalom
és helyet másnak a lágerekben s frontokon.

A nagy barna sas előreágyazott,
pihebélelt fészekbe leszállott.
A turul vadászott örömmel helyette,
a nagy sas pedig buzgalmát nevette.

Nem számított akkor már se szent, se ésszerű
útjáról a szekér letért, de nem gondolta célszerű
visszatérni a vériszamos mezőkről makadámra
ezért maradt olyan kínzóan egyedül, magára.

Közönség, vagy bábjátékos kellett inkább,
akinek megmutathatja, eljátszhatja titkát
és jöttek is serényen, de nem érdekelte őket,
kedvükért hány magyar, hány másikat ölt meg.

De ne higgyük, hogy nem volt belső késztetés,
Nem megrendelésre, parancsra folyt a „kivégzés”.
Csak meg akartak felelni a vélt elvárásnak,
ezért estek a sasnak árnyékában egymásnak.

Egyszer volt, hol nem volt
ez egy hazug mese volt.
Semmi sem volt igaz belőle,
nem is világosodtunk meg tőle.

(Szentimentális záradék a meseszerű befejezés magyarázatául)

…mert, akinek egy piciny fény is gyúlt szívében,
azt a másik habozás nélkül agyonlőtte…

(…folytatás…?)