Párhuzamos búcsú egy kutyától

Nyirkos földben pihensz,
napos réten lihegsz,
tested átadtad az enyészetnek,
nyomokat rágtál az emlékednek.

Súlyodat már nem érzem,
súlyodat már nem érzed,
tartanálak, de már nem kell,
egekbe pattansz, mint egy lepke.

Szemed tompa, fénytelen,
csillog benne az értelem,
bundád fakul, majd kihull,
fekete szőröd kezem alá simul.
 
Hasad nem fáj, májad nem nő,
nem fájt soha az az emlő,
az áttéted nem terjed
egészséges a tested.

Igaz meg kellett ehhez halnod.
Látod már nincs is semmi gondod!
Ami nehéz volt, ami fáj,
veled együtt nincs többé már.