Nem tudok szabadulni

Szükségszerűen kell az életben,
hogy kövessék egymás bizonyos
dolgok melyek törvényszerűek.
Utóbb az okozat előbb az ok.

Ha rosszul szerelek össze egy autót
csodálkozni nem ér, ha nem indul
de ha az ételbe helyes arányba sót
és más fűszert főzök, attól a nyál csordul.

Ennél kissé komplikáltabb törvényeken
matematikai összefüggéseken alapszik
bár ezt még az sem tudja, akinek mestersége
a zene, muzsika, a dallam, amit épp játszik.

Pontosabban tudja, csak megérteni terhes
visszaadni szabályosan kínos tevékenység
néhány egészen érthetetlen kivételtől eltekintve,
aki érzi a melódiát és beleadja szívét, lelkét.

Hogy miért, miért nem ebből a fajtából
túl kevés tolong a színpadon, nézőtéren
csak néhány pionír, aki belerombol
a szakmába, az iparba mit többen ennek néznek.

A művészet szitokszó, vagy varázsige
kezdeni vele nem tudnak semmit
rágondolni is félnek, kimondani rettegik
ami értő közönség, s zenész igénye.

Mögé elbújni igyekeznek, de nem férnek
ekkora arccal nem is csodálkozom rajta
úgy tesznek, mint akik valóban zenélnek
de nem a dallamot, az eszüket játsszák halkan.

Ez a szerencsésebb helyzet, mert fület
s használt szívet igénybe kevésbé
veszi, alig-alig emészti a türelmet.
Hiába, legfontosabb az egészség.


Amikor megfeledkeznek helyükről, szerepükről
izomból belecsapnak a húrokba
tudomást sem vesznek közönségükről,
akik nyúlként vergődnek a hurokban.

Hallgatni iszonyú, kimenni nekik kellemetlen
sok választást nem hagynak a publikumnak
ezért a protokollhoz igazodva kéretlen kedvetlen
de marad a publikum,hozzáértőt mímelve hallgatnak

Majd az előadás végén jön a kötelező taps
a megrendelt virág, szűzlányok karjában.
Mit gondol a trehány zenész; mindenki satt
elégedett, boldog és ő a javát nyújtotta.

Boldog önámítás közepette legurít egy konyakot
rágógumiját a kottára ragasztja, földre veti
a művészbejárón át megelőzi a publikumot
s tíz perc múlva az előadást már elfelejti.