Luca

Luca székére felállva
a boszorkányt megláttam,
ahogy topogott a járdán,
újabb áldozatra várván.

Öltözete nem volt kihívóbb,
felszerszámozott kiscsikó
sörény-bokrétájába tűzött
szélrózsától, mi fűzöld.

Szóval nem szúrt szemet,
csak a férfinépnek, ki éhezett,
akinek pénze és mersze volt
becsületén essen egy kis folt.

Láttam a boszorka igéző táncát,
ahogy gólyaként rázta fél lábát
az úttest felé integetve bőszen,
hátha megszánja valaki őtet.

Ebben a 3 centis hidegben,
odakünn a ligetben
megtalálta egymást
a boszorkány és András.

Szememet védte a karosszéria
és a sűrűn ültetett, elhanyagolt tuja,
mert megvakultam volna, ha látom,
hogy boszorkányozik a barátom.

Diszkrét volt a boszi, ahogyan szokta,
az erősebb nemet már régen istápolta,
rutinja volt akkora,
mint a melltartója kosara.

András pironkodva búcsúzott
a párás ablakon átvigyorgott
s mintha mi sem történt volna,
őrhelyét elfoglalta újra a boszorka.

A hagyomány szép és ápolandó,
de templomban én gyáva pondró,
szétnézni e székről nem mertem volna,
tartva attól némileg több ott a boszorka.