Vissza a dzsungelbe

Már éjjel sem bírtam aludni,
nyugtalanított az érzés,
mitől bennakad a légzés
és nem tudok szabadulni.

  Véget ért a tavaszi vakáció.
Ugyan három nap maradt,
de már a városban rohad
testem a napfényre vágyó.

  Szabad légben mártózni
tüdőm friss, tiszta levegővel
átöblíteni, ölelkezni mezővel,
zölddel. Hogy fogom mellőzni?

  A kellemesen sejtelmes csend
dobhártyámat csiklandozta,
cirógatta, simogatta az ebadta
azt susogta, azt mormogta: ez a rend.

  Hittem neki ó én balga, gyenge!
Magamat a gondjára bíztam,
mi városban csücsül kalodában
az elfeledett, beépített természetnek.

  Harmóniában is lehet élni,
én sem hittem, de túléltem
a kísérletet, mit elkezdtem,
csak a folytatásig kell kibírni.

  Nem állítom ott minden tejfel
fenékig és kolbász a kerítés
de nem meglepő a köszönés
s összeakadtam már nyílt tekintettel.

  Itt a dzsungelban, ahol görények
ordasok, patkányok, férgek
között undorodva élek és félek,
hogy bennük kárt ne tegyek.

  Kivételes önuralom szükséges
a megfúrt kipufogót, mélynyomót
bömböltető, recsegtető f@szszopót
nem orrba vágni egy éjjelen.

  Nem kibelezni a gyerekével ordítót
a csikket az ablak alá pöckölőt,
lába sarát a lépcsőélbe kenőt,
virágot, cserjét kiskertből kitaposót.

A sok neurotikus barmot, akik
tünetegyüttesüket főként maguknak,
szerzik, de segíthet is benne társuk ha
vedlő kígyóként szinkront vonaglik.

Akinek fájdalom az élet, de bevallani
nem meri, mert következtetést nem tudja
elviselni, ezért a környezetét fúrja-dúlja
Ők a kotnyeles „Kovács (Szabó) nénik”.

Egymást gyúrva, gyűrve begőzölve
vámpírként szívják el egymás életét,
élvezni nem tudják a sajátjukét
és ezt az istennek sem veszik észre.

  Ezért vagyok megtört és bánatos,
mert jelen helyzetemben nem lehet,
székhelyem édenembe áttegyem,
hisz a kényszer a városba szólított.