Szalag mellett

Háromkor kelek,
nyáron talán negyed négykor.
Csendben elmegyek
a gyerek még hagy aludjon.

  Vacogó fogakkal
bámulok a ködbe,
abba az irányba
honnan a busz jönne.

Zsúfolt, párás ablakú
sárgán állóhelyet nyerek.
Áporodott sör-borszagú
leheleteket nyelek.

  Szmogba burkolt város
koszos piacterén
bukkan fel a sáros
nap a láthatár peremén.

  Negyven kilométer
csupán másfél óra.
A kék busz kísér el,
még egy harminc perces útra.

  S máris feltűnik
az üzem álmos kapuja,
tátott száján eltűnik
munkások leharcolt hada.

  Amilyen nehezen nyeli el,
olyan könnyen hányja ki
magából, ki nem felel
okosan,s válasza nem szolgai.

  Gyors átvedlés reggeli helyett,
majd irány a munkaterem mélye.
A ma fellépő báb-színészeket
már kattogva tapsolják a gépek.

  Monoton, kollektív magányt
nem töri meg locsi-fecsi
a brigád már nem egység,
csak rabok idő-szövetségei.

  Együtt kell lehúzni a nyolcat
tizenkettőt, vagy amennyit kell
együtt szolgáljuk az urat,
önkényét együtt szenvedjük el.

  Némán, magunk elé meredve
komor arccal várjuk a dudát,
mikor már élőhalottá dermedve
tehetjük le tíz percre a munkát.

  Nem is vesszük igazi hasznát,
verítékkel szerzett alamizsnáknak.
Épphogy köszönti a folyószámlát
máris martalékává válik a banknak.

  Úgy halunk meg, ahogy éltünk
kétségek között, nyomorban,
csoda, hogy még nem őrültünk
meg e gyilkos kilátástalanságban

  Ha legalább azt látnánk, áldozataink árán
esélye lenne gyerekeinknek jobb sorsra
ki-ki könnyű szívvel fészkelődne halottas ágyán,
s nem lenne teher a ránk vetett földnek súlya.

  Előre elkárhozottak, pedig bűnbe esni
még idejük sem volt, hacsak nem az bűn
szegény munkás családba születni,
hátránnyal, nélkülözve, eleve esélytelenül.

  Elszámoltunk már magunkkal, magunkban
százszor, ezerszer, mindhiába nincs ötlet.
Nyelünk egy nagyot, könnyezünk titokban.
A sors egész lényünket futószalaggal köti meg.