Somló István emlékére

Nem volt óriás.
Ember volt.
Halandó.
Komolyan vette játékát
híven szokásához.
Tudta csak így jó.

Hatvanhat évet töltött készüléssel
szüntelen, gyilkos próbákkal.
Mit magából adott, szívesen tette,
s mi mind gazdagodtunk ezzel.
Negyvenhat év munkájával
mostanra emésztette fel e testet.

Másként mint beleéléssel,
vagy belehalással
játszani nem mert.
Meg is lett az eredménye.
Halotti leplét tapsolással
függönnyé nem varázsolja ember.

Szét csak a meg nem kopó emlékezet
képes húzni. Arcába így nézhetünk
csak hálás közönségként.
Létezik a színpadon egy üres szeglet,
hol képzeletbeli súgóként csendben ül,
bátorító jelenlétként.

Magába szívja a deszka, az árok,
a zsinórállvány, a reflektor.
Az örökös tag pillérré vált.
Amit ma színházban hallok, látok
bennem személyével összeforr.
Ott, s nem sírjánál várom a találkozást.