Ma igen különös dolog történt velem,
igazolnom kellett szabad-e szenvednem.
Van-e jogom ahhoz, hidegben fázzak
szakadó esőben bőrig ázzak.
Szabad-e észrevennem a dúló vihart,
szabad-e félnem káoszban mit kavart,
a keresztény hit új védelmezője,
de ez csak alattvalói szemfedője.
Mert a kereszténység lényegét
nem, legfeljebb a katolicizmusét
hirdeti, felfogni veszélyét, felmérni
jótékony hatását képtelen, de néki
céljához vezető út egyengetéséhez
nem okos kell, hanem hívő, hűséges,
aki templomba jár ugyan, ál-áhitattal,
a misét alig bírja ki nem tátott szájjal.
Az evangéliumot sem érti, de pont
ez lenne, mit csökött agya feldolgoz?!
Nem! Mert akkor alkalmatlan lenne,
hiszen ha aszerint élne, látná ez a veszte.
A félelem érzésétől szívesen szabadulnék,
minden kiszámíthatatlant messze elkerülnék.
Békére, nyugalomra, biztonságra vágyom,
de bármerre nézek hazámban nem találom.
Ezt nem megmagyarázni kell, megteremteni,
ehhez legalább egyvalamihez kellene érteni
és az nem a pofázás, köpködés, ócsárlása
keresztény testvéreim, a felebarátunknak.
A múltat veszett kutya módjára marcangolni,
nem felesleges hanem egyenesen üldözni
lenne ildomos és eddig nem hallottam
dallamot, melyet e következtetés dirigált.
Csak annyit látnak meg, amennyi még nem fáj,
de az ingerküszöb csúszása pillanatra sem vár.
Ki tegnap jóllakottan nyúlt el a kereveten,
ma éhségtől mardosva rohangál a köztereken,
a néma, ki hangját eleddig nem hallatta,
munka nélkül üvölt, mint egy rezesbanda.
Elvették mit lehetett, de nincs még vége,
az öntatárjárás, rabszíj lett félelemnek bére.
Félek, bizonytalan jövőbe réved könnyes szemem,
hogyan, hol, miből nevelhetem fel gyermekeimet.
Hogy jövőm nem szilárd, félelmem nem alaptalan,
ha már a múltba való ilyetén tekingetés hiábavalósága
immár menetrendszerűen minden napunk részévé vált,
ezt igazolandó, attól idéztem kivételesen ki dárdát ráz.
Shylock töpreng így, igazát bizonyítván,
persze gúnyos a vége, mellyel a siker jár/t.
Becsapni próbálta a léha hősünket, de az résen volt
jussát mégsem vehette, mert „csak egy kalmár” volt,
egy zsidó kinek kölcsönpénze finoman csengő,
de ha igazát keresi aztán, durván megvetendő...
"Hát a zsidónak nincs szeme?
A zsidónak nincs keze,
szervezete, érzéke,
érzelme, szenvedélye?
nem ugyanaz a táplálék táplálja,
nem ugyanaz a fegyver sebzi,
nem ugyanaz a baj bántja,
nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja,
nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti mint a keresztényt?
Ha megszúrtok, nem vérzünk-e?
ha csiklandoztok, nem nevetünk-e?
ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?
és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút?"
Ne álljunk, ha keresztények vagyunk,
nem mint, akik táncot járnak rajtunk!
Érezzék taposáskor puha-parkett testünk,
s vérünkkel álmaikat vörösre fessük.
Ne lássanak mást, mint áldozataikat,
bárhová is tekintsenek, azok el ne bújjanak.
Kísértsük a sok lelketlent, mert mindenki
fél valamitől, még ha lelkiismerete nincs neki,
akkor is retteg. Rettegjenek, mit gonoszként tettek
velünk, velük majd ugyanezt teszik a kegyetlenebbek!
igazolnom kellett szabad-e szenvednem.
Van-e jogom ahhoz, hidegben fázzak
szakadó esőben bőrig ázzak.
Szabad-e észrevennem a dúló vihart,
szabad-e félnem káoszban mit kavart,
a keresztény hit új védelmezője,
de ez csak alattvalói szemfedője.
Mert a kereszténység lényegét
nem, legfeljebb a katolicizmusét
hirdeti, felfogni veszélyét, felmérni
jótékony hatását képtelen, de néki
céljához vezető út egyengetéséhez
nem okos kell, hanem hívő, hűséges,
aki templomba jár ugyan, ál-áhitattal,
a misét alig bírja ki nem tátott szájjal.
Az evangéliumot sem érti, de pont
ez lenne, mit csökött agya feldolgoz?!
Nem! Mert akkor alkalmatlan lenne,
hiszen ha aszerint élne, látná ez a veszte.
A félelem érzésétől szívesen szabadulnék,
minden kiszámíthatatlant messze elkerülnék.
Békére, nyugalomra, biztonságra vágyom,
de bármerre nézek hazámban nem találom.
Ezt nem megmagyarázni kell, megteremteni,
ehhez legalább egyvalamihez kellene érteni
és az nem a pofázás, köpködés, ócsárlása
keresztény testvéreim, a felebarátunknak.
A múltat veszett kutya módjára marcangolni,
nem felesleges hanem egyenesen üldözni
lenne ildomos és eddig nem hallottam
dallamot, melyet e következtetés dirigált.
Csak annyit látnak meg, amennyi még nem fáj,
de az ingerküszöb csúszása pillanatra sem vár.
Ki tegnap jóllakottan nyúlt el a kereveten,
ma éhségtől mardosva rohangál a köztereken,
a néma, ki hangját eleddig nem hallatta,
munka nélkül üvölt, mint egy rezesbanda.
Elvették mit lehetett, de nincs még vége,
az öntatárjárás, rabszíj lett félelemnek bére.
Félek, bizonytalan jövőbe réved könnyes szemem,
hogyan, hol, miből nevelhetem fel gyermekeimet.
Hogy jövőm nem szilárd, félelmem nem alaptalan,
ha már a múltba való ilyetén tekingetés hiábavalósága
immár menetrendszerűen minden napunk részévé vált,
ezt igazolandó, attól idéztem kivételesen ki dárdát ráz.
Shylock töpreng így, igazát bizonyítván,
persze gúnyos a vége, mellyel a siker jár/t.
Becsapni próbálta a léha hősünket, de az résen volt
jussát mégsem vehette, mert „csak egy kalmár” volt,
egy zsidó kinek kölcsönpénze finoman csengő,
de ha igazát keresi aztán, durván megvetendő...
"Hát a zsidónak nincs szeme?
A zsidónak nincs keze,
szervezete, érzéke,
érzelme, szenvedélye?
nem ugyanaz a táplálék táplálja,
nem ugyanaz a fegyver sebzi,
nem ugyanaz a baj bántja,
nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja,
nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti mint a keresztényt?
Ha megszúrtok, nem vérzünk-e?
ha csiklandoztok, nem nevetünk-e?
ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?
és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút?"
Ne álljunk, ha keresztények vagyunk,
nem mint, akik táncot járnak rajtunk!
Érezzék taposáskor puha-parkett testünk,
s vérünkkel álmaikat vörösre fessük.
Ne lássanak mást, mint áldozataikat,
bárhová is tekintsenek, azok el ne bújjanak.
Kísértsük a sok lelketlent, mert mindenki
fél valamitől, még ha lelkiismerete nincs neki,
akkor is retteg. Rettegjenek, mit gonoszként tettek
velünk, velük majd ugyanezt teszik a kegyetlenebbek!