Nincs rá ok

Annyira nem lehetek kifacsarva,
olyan nagyon nem gyötört meg
az élet,
többet zengjen arról mi marja
feje tetejére állt, kerge bensőmet
az ének.

Lehet, pont ez a jele, felborult
realitásérzékem és a sebeim
picinek,
érzem. Elviselhetetlen borút
bocsájtanak eközben
szememre.

Talán ezért nem is látok
csak szürkét,vagy ennek
árnyalatait.
Rajtam ez ül, mint átok
károm értékét felmérnem
kérek valakit.

Magam, saját ügyemben
nem lehetek igazságos bíró,
csak statáriális.
Mit álnokul én követtem el,
más bűnétől százszor kirívóbb,
orbitális.

Amiért ily bűnös vagyok,
lelkiismeretet marcangolok
naphosszat,
de nem talál csámcsogásom
visszhangra és csak hallgatom.
De bosszant!

Egyedül járom úgy érzem
cserepekkel szórt Canossám
hegynek fel.
Senki vétkes nem kísér el,
a megtisztulásnak útján.
Egy métert sem.

Nem lenne más rajtam kívül?
Ó de csodás bolygón élek
Istenem!
Ha válasz csak nekem készült,
sokkal árnyaltabb a helyzet
emberek!

Én hamar benyelem a hazugságot,
de ha nem működik a világ,
illene
felelős gondolkodásra a társaságot
rávenni, hátha több is megoldásért kiállt.
Nincs mese.

Én magam ostorozom, de rongyos hátam,
nem bír többet, más vesszővel kezelt
nélkül.
Ha mellém áll az őszinték társasága,
eloszlik a hatalmas, embertelen teher.
Vétkünk.

Bűnünk a megtenni elmulasztott,
nem csoda, hogy itt tartunk már.
Burjánzik.
Kötelességünk a sors által osztott
paklival játszani,még ha a sok ász
hiányzik.

Ha mindenki egyformán akarja,
szomjazza majd a szépet és jót,
a világban,
akkor mondhatja a bátrabbja,
„Megoldásokat látok, áthidalót!”
Addig hiába...