Nem nézek tükörbe

Általában csodálom az embereket.
Nem okvetlenül emberi mivoltukat,
erényeiket valamint gyarlóságaikat.
Azt, hogy semmibe veszik az életet.

Nem vállalják túl magukat,
munkahelyükön, munkában,
meg éppen nem szakadnak,
s ha meghalnak,űrt nem hagynak.

Fontosak ők, azok akarnak lenni,
vagy inkább látszani szeretnének.
Látszani jónak, bölcsnek szépnek,
de restek érte bármit is tenni.

Maszatolnak valamit, elmormognak,
elmorzsolnak egy hazug imát,
aztán várnak, várnak egy csodát,
sült galambot,de elé nem cammognak.

  Csak úgy vannak. 24 órájában a napnak.
Jönnek-mennek, tesznek-vesznek,
eredménnyel is - dicséret a kivételnek -
de igazából csak időt pazarolnak.

  És én mivel vagyok különb náluk?
A meg nem értett tehetség, a zseni,
aki tiszta viszonyokat teremteni,
képtelen, mert folyton zátonyra fut?

  Nekem nem sikerült az élet?
Mit szóljon, ki ma is rabszolga?
Ki fájdalmát, bánatát, szóba
beleönteni sosem volt képes?

  Tudom én egyáltalán mit beszélek,
vagy mások szemében a szálkát,
látó, de a magáéban, a gerendát
sem sokalló emberként fenekedek?

Nézem kiben, milyen kivetnivalót,
csúfságot, megvetendőt lelek.
Önigazolást csak ettől remélhetek?
Ha így van, ne kapjak ennivalót!

  Orromon több levegő ne áramoljon,
ha nyelvem csak más szapulására,
és nem az ízek mustrálgatására,
szép szavak formálására használom!

Ítéltessek meg írásaim alapján,
más által, magam dicsérete büdös.
S ha igazságom finom s nem különös,
Bírálhatok tovább a kipróbált jogán.