Napok

Telnek a napok egymást,
az elmúlás felé kergetve.
Vissza nem térnek soha már
még önmagukat is feledve.

Számolva, számolatlanul,
méregdrágán és értéktelenül,
hasznosan és kihasználatlanul,
nagyon gyorsan, kíméletlenül.

Várok ostobán, de tudom
pont ezt nem szabadna tennem.
Cselekedni! Hisz van dolgom,
de mi az, még fel kell fednem.

Többre, másra születtem,
oltották belém ezt a terhet,
de én soha nem értettem,
akkor miért kergetem az életet.

  Mi utal arra a képességre,
ami sötét árnyékként követ,
mióta gyermeki sorból eszmélve
nem jelent mást nekem csak terhet.

Felruházva és nem élve
az áldással több is mint bűn.
Védekezhetnék persze,
mint éltem bénán, esetlenül.

Semmit nem értem el,
mi mostanság számít,
de nem adhatom fel,
rám két éhes száj ásít.

Semmire nem fogom
létem magyarázatát
és senkit nem okolok,
csak magam verem át.

Várok, amíg késő nem lesz,
ha már sorsom igazgatnom
szabadon nem adatik meg,
Rendet vág majd, az örök nyugalom.