Én még emlékszem

Én még emlékszem, volt idő, amikor
északi szomszédainkon sajnálkozva
nevettünk,
szerintünk nevetséges próbálkozásaikon
mikor eredetet gőzerővel kreáltak.
Helyettünk.

Azt gondoltuk, szegény az a nemzet
amelyik utólag gyártja le a történelmét
és lám.
Minket tőlük, most mi az ami megkülönböztet
nemzetünk nem túrja ki magának a helyét?
Úgy ám!

Nekünk mi szükségünk igazolni, ami eleve adott,
ki tett hangyát a gatyájába, annak ki plántálná
a felsőbbrendűséget,
aki újra Európa egére festené a sűrű vadont,
ahonnan őseink kitörtek a világosba, s nem hátrább
mint annak előtte.

Mi leszünk a civilizált világ vámszedői,
az atomkori tatárok, akinek nyilaitól,
vagy nyilatkozataitól
ments meg uram minket? Hát nincsenek felmenői
akinek a pokoli terv beteg agyába bevackolt
hogy megszabadítsa attól?

Rendben van, ne tartozzunk a Nyugathoz,
István örökével a szemétre! Csak bátran!
Vessétek!
Rendben van Keletre forduljunk.
Oda, ahonnan megindult az óriás népáram.
Emlékezzetek!

Ott, ahol nálunk tökösebb legények éldegélnek,
ahol reggelre három magyart is megesznek.
Előre sámánok!
Ha eleink erről valóságot regéltek,
Árpád népe útnak ezért eredt.
Puhány barbárok!

Megküzdünk lovasnomád testvéreinkkel?
Hajrá, megnézem majd a távolból
az eredményt.
Hogy egy nemzet pillanatok alatt hogyan süllyed el,
összehozom több szólamból
az új regét.

Majd eltelik ismét vagy ezerötszáz év.
Majd összerúgja a port a kínai és mongol,
aztán uzsgyi!
Akkor majd a magyarnak megfelelő nép
nyugatnak veszi az irányt, s majd helyünkön honol,
ez lesz ám a muri.