Magabizonytalanság

Szétnézek riadt szemmel.
Ha tehetném becsuknám.
Ne is lássam mit tettem.
Magam így nem utálnám.

Pedig beszámolni lusta,
semmittevő korszakomról,
sem én, sem más nem tudna,
sem leolvasni homlokomról.

Rólam leginkább a cselekvés
rí le, hihetetlen legendákat mesél.
Hihetetleneket, de igazakat
és sokszor dicsőt mormolhat.

  Mégsem érzem máshoz mérten,
virággal telt lenne a kertem,
valahogy a másiké színesebb,
nagyobb, jobb, fenségesebb.

Az állandó összehasonlítgatás,
számomra nagyon mély sírt ás.
Lidércként felette bolyongani,
fogok, de mást nem kísérteni.

Nincs nekem merszem ahhoz,
olyanokkal álljak rajthoz,
akik bennem féltékenységet,
keltenek, pontosabban irigységet.

  Nem olyan mohó, elragadó
sóvárgás ez a tiszteletreméltó
munkásság babérjai után,
csak ne hagyjanak ilyen bután.

  Segítsenek tükröt tartani,
de lássák azt,abbahagyni
mikor lehet, sőt már kell,
másként, a kétség emészt fel.

  Tartsanak nekem azok bakot,
kik a szememben oly nagyok.
Vagy ha terhem emelni ciki,
ismerjék el, hogy vagyok valaki.

  De attól tartok, nem is fukarak,
egyszerűen rólam nem tudnak.
S miről értesülésük nincs,
számonkérhetetlen kincs.

Mérlegelni más munkásságát
csak úgy szabad, hogy a saját
szerzett eredményeket kiterítjük,
s rajtuk büszkén táncot lejtünk.