Kirekesztve

Be kellet a hű barát előtt zárnom az ajtót.
Puha tappancsával felém togyogott,
de én az egyszerűség kedvéért kizártam,
kizártam, hogy reménykedő szemét ne lássam.

Délután a lányom már figyelmeztetett,
„Ne szóljunk hozzá, mert nem lehet
majd levakarni magunkról..., de én,
de én úgy sajnálom, ha tehetném hazavinném!”

Bűntársként néztünk egymásra a gyerekkel,
némán kimondtuk, ez a kutya nem kell.
Találtunk gyorsan elfogadható magyarázatot,
nekünk fenn a lakásban van egy kutyánk ott.

A fásult beletörődésem ijesztett meg igazán.
A gondot, hogy hagyhattam így hátam mögött lazán,
mikor egykor életem volt az állatok megmentése,
s most hagy aludni egy kutya szenvedése.

Nem szervezek mentőakciót,
nem keresek átmeneti befogadót,
nem hívom az állat menhelyet,
nem teszem, amit egy magamfajta megtehet.

Szeretem őket, már hogyisne szeretném,
de megpattant valami a szívem környékén.
Nem bírok már, könnyebb ellenállás felé
mozdulok, s nemtettemmel rúgok belé.

Nekem is könnyebb a gyengébbet
kisemmizni, átlépni az elesettet.
Minden erőm elfogy lassan a harcban,
amit az engem sima lelkűvé tévők ellen vívtam.

Soha nem bocsájtok meg azoknak,
akik ellopott életemmel adósak.
Akik miatt színeket nem látok, dallamot nem hallok.
egy lélegző, még nem bomló holttestet vonszolok.