Évekkel ezelőtt,
teljesen véletlen,
a képernyő előtt,
üresen lézengtem.
Kapcsolgattam céltalan
és akkor hirtelen,
egy parádéba toppantam,
de ez nem volt véletlen.
A naptárra pillantva
a tantusz akkor esett le,
csaknem nyárnak idusa,
aznap volt július 14-e.
Nagy ünnepre virradt,
a Bastille fala,
a porba ez nap omlott
mondja a história.
A nagy forradalom napja,
mit a francia nép máig
köszönt, emléke polcára rakja,
és hátat soha nem fordít.
Büszke a köztársaságára,
akárhányadik is ez,
nemet mondott a monarchiára,
diktatúrára százegyszer.
Nem röstelli szájára venni,
a francia köztársaság nevet,
s számos szókapcsolatban ismételni,
úgy, hogy ezen senki nem nevet.
Ők kivívták, miről Európa
sokáig csak álmodott.
Megmutatták, van alternatíva,
pedig érte tenger vér kifolyt.
Nem maguknak csak,
az egész világnak vetették el:
a nép joga, hogy arcul csap
bárkit, kitől jogait veszi el.
Volt mintájuk, az athéni görög,
az antik démosz-eszmény,
Kiemelték, mi követendő, örök,
s faragtak a hasznosságnak emelvényt.
Mi nem mindenki,
csak a szűk többség
igényét elégíti ki
megnevezték: önkény.
Ez volt mitől vágytak
szabadulni örökre,
s ezért kemény fába vágtak.
Ezt tette Frankhon büszke népe.
Mindenki mindenkiért
és mindenki egyért,
egy mindenkiért,
és egy ugyanúgy az egyért.
E pár sorba
lehetne gyűjteni,
mi hangzatosabban
is tudna szólani.
De nem a szép szavak,
a kivívott alapjogok
melyek leírva tán rútnak látsszanak,
énekelve bíz csodás dallamok.
De ezt a szimfóniát
valamiért a széles,
hatalmas világ
hallgatni és játszani is képes.
Ennyire egyként hangzik,
a világ elnyomottai szívében
a dallam? Az arc sugárzik,
mutatva, béke honol a lélekben.
Nem a hatalmas ünnepe,
nem ő ujjong álló nap,
annak nem boldogság július 14-e,
ki tőkés, vagy őt szolgáló pap.
Nem várja hetek óta
a közvetítést Párizsból,
nincs e vigalomtól megbabonázva,
ki nem akar hallani a jussunkról.
Aki feledné a történelem
eme dicső fejezetét,
hogy ránk erőltethesse
a saját agyszüleményét.
Abban a világban senki nem
egyenlő, nem dumál,
nem szabad, s testvér sem.
Pedig felebarátról, hogy prédikál...
Ott születéssel és nem tehetséggel
szerezne magának előnyt.
Úgy tekint az eleve elrendelésre,
mivel nyerheti a mezőnyt.
Örülök, hogy a versenyben
köszönhetően az ősöknek,
időnként a pór is nyert,
de nem mindig, jegyezd meg!
Ne légy elégedett
félsikerrel, mert
fél az vereséget jelent
és nekünk egész Viktória kell!
Nem önözve, nem harácsolva,
mit kivívunk, mindenkié.
Aki erre igényt nem tart ma,
kap az is, spajzolja csak el. Az övé.
Ha majd kevély zsírját
felemésztette mind,
nyissa csak ki ajtaját
s ott lesz majd a kincs.
Szabadságát mohón falja majd
és fejét a falba átkozódva veri,
mi tenger jóság, miről lemaradt.
Az menthetetlen, ki nem ezt teszi.
(Beismerni későn jobb,
mint végig hazudozni
tévedni emberi dolog,
de csak az eltiport tud megbocsájtani.)
teljesen véletlen,
a képernyő előtt,
üresen lézengtem.
Kapcsolgattam céltalan
és akkor hirtelen,
egy parádéba toppantam,
de ez nem volt véletlen.
A naptárra pillantva
a tantusz akkor esett le,
csaknem nyárnak idusa,
aznap volt július 14-e.
Nagy ünnepre virradt,
a Bastille fala,
a porba ez nap omlott
mondja a história.
A nagy forradalom napja,
mit a francia nép máig
köszönt, emléke polcára rakja,
és hátat soha nem fordít.
Büszke a köztársaságára,
akárhányadik is ez,
nemet mondott a monarchiára,
diktatúrára százegyszer.
Nem röstelli szájára venni,
a francia köztársaság nevet,
s számos szókapcsolatban ismételni,
úgy, hogy ezen senki nem nevet.
Ők kivívták, miről Európa
sokáig csak álmodott.
Megmutatták, van alternatíva,
pedig érte tenger vér kifolyt.
Nem maguknak csak,
az egész világnak vetették el:
a nép joga, hogy arcul csap
bárkit, kitől jogait veszi el.
Volt mintájuk, az athéni görög,
az antik démosz-eszmény,
Kiemelték, mi követendő, örök,
s faragtak a hasznosságnak emelvényt.
Mi nem mindenki,
csak a szűk többség
igényét elégíti ki
megnevezték: önkény.
Ez volt mitől vágytak
szabadulni örökre,
s ezért kemény fába vágtak.
Ezt tette Frankhon büszke népe.
Mindenki mindenkiért
és mindenki egyért,
egy mindenkiért,
és egy ugyanúgy az egyért.
E pár sorba
lehetne gyűjteni,
mi hangzatosabban
is tudna szólani.
De nem a szép szavak,
a kivívott alapjogok
melyek leírva tán rútnak látsszanak,
énekelve bíz csodás dallamok.
De ezt a szimfóniát
valamiért a széles,
hatalmas világ
hallgatni és játszani is képes.
Ennyire egyként hangzik,
a világ elnyomottai szívében
a dallam? Az arc sugárzik,
mutatva, béke honol a lélekben.
Nem a hatalmas ünnepe,
nem ő ujjong álló nap,
annak nem boldogság július 14-e,
ki tőkés, vagy őt szolgáló pap.
Nem várja hetek óta
a közvetítést Párizsból,
nincs e vigalomtól megbabonázva,
ki nem akar hallani a jussunkról.
Aki feledné a történelem
eme dicső fejezetét,
hogy ránk erőltethesse
a saját agyszüleményét.
Abban a világban senki nem
egyenlő, nem dumál,
nem szabad, s testvér sem.
Pedig felebarátról, hogy prédikál...
Ott születéssel és nem tehetséggel
szerezne magának előnyt.
Úgy tekint az eleve elrendelésre,
mivel nyerheti a mezőnyt.
Örülök, hogy a versenyben
köszönhetően az ősöknek,
időnként a pór is nyert,
de nem mindig, jegyezd meg!
Ne légy elégedett
félsikerrel, mert
fél az vereséget jelent
és nekünk egész Viktória kell!
Nem önözve, nem harácsolva,
mit kivívunk, mindenkié.
Aki erre igényt nem tart ma,
kap az is, spajzolja csak el. Az övé.
Ha majd kevély zsírját
felemésztette mind,
nyissa csak ki ajtaját
s ott lesz majd a kincs.
Szabadságát mohón falja majd
és fejét a falba átkozódva veri,
mi tenger jóság, miről lemaradt.
Az menthetetlen, ki nem ezt teszi.
(Beismerni későn jobb,
mint végig hazudozni
tévedni emberi dolog,
de csak az eltiport tud megbocsájtani.)
RSS Feed
