Ma úgy éreztem Amerikában vagyok.
Hirtelen nem tudtam ébredek, vagy álmodok.
Fizimiskámat sok egzotikus arc fürkészte,
akik szavát fülem befogta, de nem értette.
Beszéltek hangosan, beszéltek némán,
én meg csak álltam ott, bambulva bénán,
próbálkoztam a bábeli zűrt kibogozni,
de feladtam, s próbáltam magam kipofozni.
Délután, a hatvanhatos úthoz hasonló,
hosszú, vagy inkább időben sokáig tartó,
„zsákmányszerző” portyára indultam,
és két óra alatt, a várost körbe is hajtottam.
Még csak táblától, tábláig sem értem,
mégis féltengely és abroncscserét kértem.
Olyannyira a kocsit is megviselte az út,
mint szememet, mi vizslatta a sok kátyút.
Államok között ívelő szürke aszfaltpatak!
Te lebegtél lelki szemeim előtt, láttalak!
A gázpedált taposó lábamon éreztem,
milyen sokáig is tart, a teendőt bevégeznem.
Dugó volt óriási, de indok rá ugyanúgy hiányzott,
mint a biztonság. Körülöttem a tömeg száguldott.
Mikor hazaértem holtfáradtan, este hétre végre,
átéreztem a amcsi ingázónak, milyen csekély a bére.
A frizsiderben nem találtam dobozos sört pakkban,
de a kádba töltött vizet, számoltam már gallonban.
Meghallgattam fürdés közben a híreket a rádióban,
de nem értettem belőle, hadilábon állok az „angollal”.
Reggelire ham and eggs-et fogok enni s híg kávét,
közben elmélázok a sok közhelyen. Kinyitom a tévét.
Elolvasom az oda nem dobott, így nem vizes újságot.
Alaposan belemélyedhetek, hisz tejest nem várok.
Miskolc az én Párizsom és Párizs a Bakonyom,
de ennek semmi köze a vershez, így nem folytatom.
Inkább azt írom, hogy sem nagyságban, fejlettségben,
utolérni nem lesz képes az „Új világot” sohasem.
Az átélt viszontagságokból szövök magamnak
álca-hálót, melybe bárki más is belegabalyodhat,
ki szülőföldjét elhagyni és megszokni nem bírja,
ezért azt álomföldnek, Amerikának hazudja.
Mert itt sem értenek meg jobban, mint ott,
ahol „azon” a nyelven nem is makogok.
Itt is rezervátumból szökött indiánnak néznek,
akit tüzes vízzel, minden aljasságra rávesznek.
Itt nem a táv, hanem a közlekedési kultúra,
a szűkké vált városok, pocsék útjai a fő probléma.
Lassan döcögve fogyasztok benzinből annyit, mint
egy hatalmas, kényelmes, jól felszerelt limuzin.
Sorolhatnám a különbségeket, de én az azonosat,
a szépet és a jót akarom, nem a nagyon másat.
Kikeresem ezeket, eljátszom, közönség előtt is,
lássák, a kipróbált metódus, bizony jó irányba visz.
Hirtelen nem tudtam ébredek, vagy álmodok.
Fizimiskámat sok egzotikus arc fürkészte,
akik szavát fülem befogta, de nem értette.
Beszéltek hangosan, beszéltek némán,
én meg csak álltam ott, bambulva bénán,
próbálkoztam a bábeli zűrt kibogozni,
de feladtam, s próbáltam magam kipofozni.
Délután, a hatvanhatos úthoz hasonló,
hosszú, vagy inkább időben sokáig tartó,
„zsákmányszerző” portyára indultam,
és két óra alatt, a várost körbe is hajtottam.
Még csak táblától, tábláig sem értem,
mégis féltengely és abroncscserét kértem.
Olyannyira a kocsit is megviselte az út,
mint szememet, mi vizslatta a sok kátyút.
Államok között ívelő szürke aszfaltpatak!
Te lebegtél lelki szemeim előtt, láttalak!
A gázpedált taposó lábamon éreztem,
milyen sokáig is tart, a teendőt bevégeznem.
Dugó volt óriási, de indok rá ugyanúgy hiányzott,
mint a biztonság. Körülöttem a tömeg száguldott.
Mikor hazaértem holtfáradtan, este hétre végre,
átéreztem a amcsi ingázónak, milyen csekély a bére.
A frizsiderben nem találtam dobozos sört pakkban,
de a kádba töltött vizet, számoltam már gallonban.
Meghallgattam fürdés közben a híreket a rádióban,
de nem értettem belőle, hadilábon állok az „angollal”.
Reggelire ham and eggs-et fogok enni s híg kávét,
közben elmélázok a sok közhelyen. Kinyitom a tévét.
Elolvasom az oda nem dobott, így nem vizes újságot.
Alaposan belemélyedhetek, hisz tejest nem várok.
Miskolc az én Párizsom és Párizs a Bakonyom,
de ennek semmi köze a vershez, így nem folytatom.
Inkább azt írom, hogy sem nagyságban, fejlettségben,
utolérni nem lesz képes az „Új világot” sohasem.
Az átélt viszontagságokból szövök magamnak
álca-hálót, melybe bárki más is belegabalyodhat,
ki szülőföldjét elhagyni és megszokni nem bírja,
ezért azt álomföldnek, Amerikának hazudja.
Mert itt sem értenek meg jobban, mint ott,
ahol „azon” a nyelven nem is makogok.
Itt is rezervátumból szökött indiánnak néznek,
akit tüzes vízzel, minden aljasságra rávesznek.
Itt nem a táv, hanem a közlekedési kultúra,
a szűkké vált városok, pocsék útjai a fő probléma.
Lassan döcögve fogyasztok benzinből annyit, mint
egy hatalmas, kényelmes, jól felszerelt limuzin.
Sorolhatnám a különbségeket, de én az azonosat,
a szépet és a jót akarom, nem a nagyon másat.
Kikeresem ezeket, eljátszom, közönség előtt is,
lássák, a kipróbált metódus, bizony jó irányba visz.
Click to set custom HTML
RSS Feed
