Hópelyhek

Felnézek az égre és engedem
az arcomra terüljenek a hópelyhek.
A forró bőr végállomásán olvadnak
s közben kusza gondolataim gerjednek.

Vajon nem így fogunk elolvadni mind
az életnek csúfolt zuhanás valami
legeslegalján a földbe érkezve,
ahol nem a hőség fog elemészteni?

Mivel maradandóbb az ember?
Talán egyebet gondolni nem mer,
mert a tudatot elviselni gyáva,
mint ahogy a latyak, ő is teher.

Na nem rögtön az elején, amikor üde,
hanem mikor már itt fáj, ott fáj hülye.
Mert előbb-utóbb akadály az éltes,
letapossák, az öregségtől menekülve.

De az idő gyorsabb mindnyájunknál,
sportszerűtlenül előz, szorít a kanyarnál.
Ha józan (élet)vezetésre ez nem ösztönöz
választott balsorsodon ne bánkódj már!