Hol a határ?

Szép szóval mindent el lehet intézni
kivéve azt ami éppen, hogy nem.
Volnék türelmetlen, intoleráns, érzéketlen
mert nem akarom a legrosszabbat bevárni?

Mi mondatja mással és velem nem,
„Légy türelmes, megértő, hisz gyarló!”
Fogalmazhatunk is úgy, gyökér,tapló,
de sej, ezt nem veszi az úri gyomor be.

  Ha nem próbáltam volna százszor
mit százszor, százezerszer, szépen,
jóindulattal, megértéssel, türelemmel
megtörni a ránk telepedő átkot.

Mondtam szépen, magyaráztam újra
válogatott módszerekkel,
kipróbált gyógyszerekkel
orvosolni a bajt, de kudarcba fúlt a kúra.

Ha nem ment így, próbáltam úgy,
nem spórolva időn, lehetőségen.
Feltételezve és meg is engedve,
enyémen kívül is lehet célba vezető út.

  Aztán valahogy nem tapasztaltam
sikeres megoldásokat, inkább csak
tákolmányokat, melyeket összecsaptak,
ezekbe viszont naponta botlottam.

Amikor egyszer a húr elpattant
és nem álltam szó nélkül meg,
amit addig nyeldekelve tettem,
béklyóim vasa a földön csattant.

Szabad lettem. De különös érzés!
Mint a madár annyira nem.
A földön tartott nehéz lelkem,
mit átitatott a fájó emlékezés.

Tudtam olyanra nem ragadhatom magam,
mi nekem magamnak sem elfogadható,
mit nem tűrnék és ráznám, mint szilaj csikó
le hátamról. Mit másnak, azt nekem sem szabad.

De mi nekem nem terhes és elviselhető,
különösebb áldozattal, lemondással
nem jár, azt kimondatom, megtetetem mással,
ha közösség egészének hasznos és üdvözítő.

Ami bosszúságot, kínt és keservet generál,
nem tűröm. Érte nyelvet tépek, szót forrasztok
torkára annak, kit megnevelni elmulasztott
az anyja, apja, vagy a lusta trehány tanár.

Felelőst már nem keresek, hiábavaló munka,
túl sok idő telt el, hogy az okot másra kenve
tettei terhe alól bárki sunyin elmenekülve
a társadalmat, vagy bárkit is, mint magát okolja.

Nem olyan bonyolult ez. Ne csak itt lássuk
az összefüggést, hanem a silányság porondján.
Nézzük ki, milyen szemetet őriz a lelke portáján!
S ha érezzük bűzét, kapára,kaszára! Nosza gyomláljunk!