Fáj a térdem

Jó hírem van! Végre fáj a jobb térdem!
Szabad neki és én ezt észre is vehetem,
ahogyan az éles szilánkszerű szúrás
belém hasít, én felordítok. Megtehetem!

Semmi baj a fejemmel, nem őrültem meg!
Nem vagyok mazochista. Egy picit esetleg.
Nincs ebben az esetben itt kérem másról szó,
mint, hogy magamat kipihenni most kezdem.

Hétköznapi rohanás során ugyan testi tünetre
ki figyel, kivéve ha az fulladás, mit lihegve
veszek tudomásul egy kis megterheléstől.
Megállok akkor, majd legyintek kezemmel.

Zsibbadó szájszél és bal kar is lefékez olykor.
Átgondolom a témát, magam elé festem sorsom.
Majd ha enyhül a szorítás, csinálom tovább.
Nem más ez mint testem ellen vezetett pogrom.

  Egyedüli tömegként török, zúzok, gyűlöletre
magam ellen magamat uszítom teljes sikerrel.
S ha nem adódna évente néhány szabad nap,
magam felett a lényem döntő csatát nyerne.

  Azután már másként nem, csak márványba kötve,
vagy „áldozataim” lidérces álmába szőve jelenhetne
meg sok gagyi-gügye, felesleges, haszontalan írásom,
s ki engem ismer és ezért szeret, rám csak az emlékezne.