Csak Mátyás halt meg

Ma van az első nap, amikor papírom
nem cibálja szél, nem tépdeli szenvedély,
csak engedi magát a vékony papír fal
írógépemmel, hogy összemaszatoljam.

Nem érzi tolakodónak közeledésemet,
a margaréta tárcsa ölelésemet
célozza éreztetni, ezzel a megfoghatatlan
törékeny, mégis bivalyerős papírlappal.

Mert jó kezekben a papír -fogjuk rá
az enyém ilyen lenne- bizony sokat kibír.
Százszorta többet, mint akiről szóló
irományaim sebeket okoznak. Életre szólót.

Valahogy azért túlélik attakomat, mit
papírral és nyomot ejtő eszköz rondít
becses agyvelejemnek engedelmeskedő
egyre esetlenebb rabszolga kezem.

Valahogy a sebeiket is láthatatlanná teszik
mert ha a mélyben sosem gyógyul, gennyedzik
éveken és évtizedeken át, egészen a halálig
okot adó elvetemült tetteiket ismétlik, ismétlik.

Én mást nem tehetek, mert köztörvényes
bűnelkövető „Hiszek az igazságban” szövevényes
értékrendszerem miatt, illetve következtében
nem leszek, de ez alaposan megnehezíti a helyzetemet.

De nem szeretnék egoista lenni, a nyomorban
mással, ha nem is szívesen, de osztozom. Sajnálom
ezt őszintén, de a helyzetet nem én okoztam,
amiért újra és újra kézbe kell fognom a tollam.

Tehát a konklúzió az, hogy nem csak az én
életemet tették tönkre vastagbőrű szemét
kortársaink, hogy közelebbit el ne áruljak,
hanem a jövőjét vették el örökre mindannyiuknak.

Ha látom kezdenek magukhoz térni pofonjaimtól,
azt a bizonyos sebesülést sikerül „elvtársaiktól”
vett életelixírrel mondom látszólag behegeszteniük
az a kép villan be, hogy legközelebb nagyobbat kell ütnünk.

Ha más nem is teszi, mert nem meri, vagy ereje kevés
akkor jövök én a sors, a fátum, az irodalmi baklövés.
Előkapok egy szép tejszín érintetlen ívet,
befűzöm és már készül is egy újabb, súlyosabb ítélet.