Olvasom az újságot, napilapot,
hallgatom a közszolgálati rádiót
van olyan, hogy tévét is nézek
és egyre több mindent nem értek.
Nyilatkoznak többnyire illetékesek,
gyakrabban szedett-vetett helyettesek,
szóvivőnek neveztetve súlytalan magukat
és csak jártatják azt a lepcses pofájukat.
Mondhatnának, de nem mondanak semmit
mellébeszélésben, ez a Kossuth-díjas szint.
Van az a pénz, amiért eljátsszák a hülyét,
és szájukon hordják el nagyjaink ökörségét.
A döntéshozó, hogy nem képes á-t mondani
maga kezdeményezte ügyben, már megszokni
kezdem, de a bicska nyílik ki a zsebemben,
ha cizellált hazugságot köpnek a szemembe.
Folyamatban lévő,lefutott ügy szentsége,
vetekszik a három csodát tévő őszentsége,
az utolsó előtti pápa kötelező tiszteletével.
Megbocsássanak, ha ezt fel nem érem ésszel.
Álmaimban egy kórházban járok, ülök
a váróban. Mellettem illetékes kit megütök,
ha nem szólítják időben, de a fenébe szólítják
nem viselem az álmom kimenetelét, ha befolyásolják.
Megússza, hogy megnyúzzam, vagy leköpjem,
bár nem ittam, nyálam kevés. Vagy lelökjem
a lépcsőn, vagy gáncsoljam el csak szimplán?
Ezek a variációk uralkodnak az álompalettán.
De meggondolom magam, ahogy feltűnik az ajtóban.
Megtörve, könnybe lábadt szemekkel, több darabban.
Mereven nézve maga elé, szinte nem is érzi léptét,
kimenne így a világból, ha lelkiismeretlenül engednék.
De sem az orvos, sem a nővér nem szóvivő,
tények emberei ők, elkötelezett, igazi segítők
annak is lamentálás nélkül baráti jobbat nyújtanak,
kit egy jobb érzésű hullarabló is lehányna sugárban.
„Itt feledte a zárójelentését uram!” kiált az asszisztens,
és nem várva, hogy amaz legyen mozdulni szíves
utánaszalad és kezébe nyomja a bamba, balgának
ki köszönet nélkül vág neki sehova se tartó útjának.
Kezében a korrekt, pontos zárójelentés. El is mondták
mit javallanak, de a diagnózis első mondatai után
tudata beszűkült, nem csengett más fülében,
mint a jelenleg még gyógyíthatatlan kór neve.
Pedig annyira szépen elmagyarázták neki...
Igaz leírva főleg latinul van, de oda se neki!
Most értette meg az információ valódi értékét,
mit egy életen át tartott vissza a sajátjaként.
Úgy kezelte, mintha a tények attól valósak,
hogy szignót a róla közlemény tőle kap,
de most felfogta, hogy ő csak közölni jogosult
ugyanakkor köteles, a döntés bárhogy is fordult.
Ha a pipogya döntnök kínkeserves eredményt,
megállapítást, konklúziót egyéb agyszüleményt
végre megalkotni hajlandónak mutatkozott,
neki ettől még szűrő funkció meg nem adatott.
Utoljára, de biztosan nem először most
szembesült, hogy életbe vágó infót kapott,
de feldolgozni ezt már sem ereje, sem tehetsége
nem maradt. Így mutatott fügét jellemtelensége.
hallgatom a közszolgálati rádiót
van olyan, hogy tévét is nézek
és egyre több mindent nem értek.
Nyilatkoznak többnyire illetékesek,
gyakrabban szedett-vetett helyettesek,
szóvivőnek neveztetve súlytalan magukat
és csak jártatják azt a lepcses pofájukat.
Mondhatnának, de nem mondanak semmit
mellébeszélésben, ez a Kossuth-díjas szint.
Van az a pénz, amiért eljátsszák a hülyét,
és szájukon hordják el nagyjaink ökörségét.
A döntéshozó, hogy nem képes á-t mondani
maga kezdeményezte ügyben, már megszokni
kezdem, de a bicska nyílik ki a zsebemben,
ha cizellált hazugságot köpnek a szemembe.
Folyamatban lévő,lefutott ügy szentsége,
vetekszik a három csodát tévő őszentsége,
az utolsó előtti pápa kötelező tiszteletével.
Megbocsássanak, ha ezt fel nem érem ésszel.
Álmaimban egy kórházban járok, ülök
a váróban. Mellettem illetékes kit megütök,
ha nem szólítják időben, de a fenébe szólítják
nem viselem az álmom kimenetelét, ha befolyásolják.
Megússza, hogy megnyúzzam, vagy leköpjem,
bár nem ittam, nyálam kevés. Vagy lelökjem
a lépcsőn, vagy gáncsoljam el csak szimplán?
Ezek a variációk uralkodnak az álompalettán.
De meggondolom magam, ahogy feltűnik az ajtóban.
Megtörve, könnybe lábadt szemekkel, több darabban.
Mereven nézve maga elé, szinte nem is érzi léptét,
kimenne így a világból, ha lelkiismeretlenül engednék.
De sem az orvos, sem a nővér nem szóvivő,
tények emberei ők, elkötelezett, igazi segítők
annak is lamentálás nélkül baráti jobbat nyújtanak,
kit egy jobb érzésű hullarabló is lehányna sugárban.
„Itt feledte a zárójelentését uram!” kiált az asszisztens,
és nem várva, hogy amaz legyen mozdulni szíves
utánaszalad és kezébe nyomja a bamba, balgának
ki köszönet nélkül vág neki sehova se tartó útjának.
Kezében a korrekt, pontos zárójelentés. El is mondták
mit javallanak, de a diagnózis első mondatai után
tudata beszűkült, nem csengett más fülében,
mint a jelenleg még gyógyíthatatlan kór neve.
Pedig annyira szépen elmagyarázták neki...
Igaz leírva főleg latinul van, de oda se neki!
Most értette meg az információ valódi értékét,
mit egy életen át tartott vissza a sajátjaként.
Úgy kezelte, mintha a tények attól valósak,
hogy szignót a róla közlemény tőle kap,
de most felfogta, hogy ő csak közölni jogosult
ugyanakkor köteles, a döntés bárhogy is fordult.
Ha a pipogya döntnök kínkeserves eredményt,
megállapítást, konklúziót egyéb agyszüleményt
végre megalkotni hajlandónak mutatkozott,
neki ettől még szűrő funkció meg nem adatott.
Utoljára, de biztosan nem először most
szembesült, hogy életbe vágó infót kapott,
de feldolgozni ezt már sem ereje, sem tehetsége
nem maradt. Így mutatott fügét jellemtelensége.
RSS Feed
