A verejték Saga

Annyi víz nincs egy emberben, mint ami
a kerti munka során ügyesen ki tud csapódni.
Kiülni a hátra, nyakra, vállra jó sósan,
hidegre hűtve testünk, marósan, ragadósan.

  Hajam az a maréknyi, megfoghatatlan ritka,
nem árulja el mi a kiizzadt só tapadásának titka.
Honnan jött és a gravitációnak engedelmeskedni,
ilyen szolgaian,mint képes. Nem szégyelli?

  Sem erre, sem másra a verejték tekintettel nincs,
ő csak kiválasztódik és a többire gondja sincs.
Baktériumtelepként illatozik hónaljba ragadva,
ettől másznak a kollégák az irodában a falra.

  Egy kis szőr néki maga a Paradicsom, az Éden.
A sok kis mikroorganizmussal vidám ott az élet.
Nyüzsögnek, bűzölögnek, rajzolnak a bőrre,
s csak az menekül meg, kinek viselete pőre.

  De ő is csak, ha habtestét vízzel gyakran leveri,
a mocskot szappanhabbal megfontoltan keveri.
Akkor aztán lecsusszan a lefolyóba a testnedv,
Borításod halk sóhajjal, szellőzni érez kedvet.

  Mi védte szarulemezeinket táplálékul szolgál,
Ullmann bácsi a lefolyóban csak rá vár.
Ebben a hőben ne hagyjuk az öreget kitikkadni,
nosza barátaim, naponta menjetek megitatni!