A temetés

Ma temetésen voltam.
Nem közeli hozzátartozó,
bár lehetett volna, de a leszármazó
számára egykor „alkalmatlan” voltam.

  Nem közeli, még sincs oly távol,
mint némely, kivel a vér összeköt.
Valamikor vele terveztem a jövőt,
aztán nem lett más, mint szertefoszlott álom.

A ravatalozó békés együttese
oázis-árnyat vetett a földre,
így hallgathattuk a misét a hűsben.
A lelkész szavalta a most következőket:

„Szeretet, szeretet, hit, remény, bizalom,
pálapostol, korintusiak, pálapostol,
szeretet, filippiek, Jézus,pálapostol,
szeretet, remény, szeretet, hit, bizalom.

Feltámadás, szeretet, örök élet, szeretet,
hűség, hit, pálapostol, szentírás,
pálapostol, zsoltárok, nem csalás, nem ámítás,
hűség, hit, családapa, jó férj szeretet.”

  Értelme a szövegnek, annyi volt,
mint amennyi érzelmet belevitt,
a lelkünk pásztora, ki nem ásít
saját mondókáján, hisz pénzt kapott.

  A fellépti díjat meg kell szolgálni,
még a végén valaki imázsát bántja,
a nagy lufit, mi személyét szimbolizálja,
valaki galád módon át nem döfi.

  A sírhoz, sokat látott gyászhuszárok
cipelték el a ficánkoló koporsót.
Szemük előtt lebegett a söröskorsó.
Hiába na, nem bírták a szárazságot.

  Nem csodálkozom, hogy megrendülni
egy hétköznapi temetéstől nem tudtak,
ha a gyászolókon a lelkész szavai nem fogtak.
Hamar ki tud az ember üresedni....

  A koporsó, hogy meg ne fázzon,
szép paplannal letakarták,
de a rögök nem akarták,
legalább dübögésük ne hangozzon.

  Zuhogtak, igaz nem kopogtak,
a deszkán, eltűnt a földben a hamu.
A kántor-pap duó hangja igazi kamu.
Tiltakoztak is hangtalanul a halottak.

  Lezajlott, elmúlt, megtörtént, vége.
Ennyi volt, nem sok, de sokkal több,
szebb, igazabb, jobb és különb,
mint aki passzív alanyként elszenvedte.