A költészet napjára

Drága Attilám! Isten éltessen sokáig!
Nézd el nekem, hogy nem kerestelek!
Ott, hol téged ünneplők hada betemet,
erőm elhagy, nem bírok közeledbe jutni.

  Boldog vagyok látván zsúrod vendégeit.
Láttam versedet tiszta szívvel szavalót,
iskolást, mosolygóst, ércválladat karolót
s másokat, kiket csak a szellemed kényszerít.

  Érdekből, parancsra eléd ma nem járult,
egyetlen lakója sem ennek a hazának,
egyetlen értője sem a magyar szónak.
Magyar bármit, bárkit, de téged el nem árul.

Észrevetted, téged mindenki most szeret már,
hogy verseidet meg már nem magyarázhatod,
nem vághatod naponta képükbe az igazságot?
De akad még bőven, ki benned csak lidércet lát.

Lehet a sok virág, min lábad pihen nem is ajándék
hanem engesztelő áldozat, hogy végre békélj már meg?
Pihenj csak nyugton, nyomorunkat ne pásztázza szemed,
s ködbe vesző, homályos igazságot, mi mára csak emlék!

  Ne félj mások tudják, mire és hogyan használjanak fel.
Van ki beolvasztana és olyan ki dalolja Ódád hamisan,
egyik iskolában tanítana, amaz dúsan keni rád a sarat,
De nem kerülhet el téged, ki a kegyetlen valóról énekel