A hajléktalan

Mibe is vájjam odvas fogam,
a helyzettől függ csupán,
messzire mennem igazán
nem is kell ő Uram!

A téma az utcán hever
tehetetlenül, bénán,
elmegyünk némán,
ridegen mellette.

Mert úgy kell neki
nem véletlenül,
élte eredményéül
e sors, mi jár neki.

Miért nem figyelt,
dolgozott szaporán?
Mintha nem tudnánk
semmi köze ehhez ennek.

De egyszerűbb pálcát,
jobb esetben – törni,
- mint felemelni
a földről nyomorult állatját.

Farkast kiáltani bátran
egy gyerek is tud,
de a lélegző bábut
ki, aki szívesen felállítana?

Heverjen csak a porban.
Minél lejjebb ő,
annál feljebb önző
egónk kapaszkodva az Úrban.

Mert velünk ilyen meg
nem történhet,
imáink zengnek
erről. De nem nyugtat meg.

Mi az élet császárai
tudjuk, mi a helyes,
hogy nem lehet
utcára kisodródni.

Akkor miért félünk tőlük,
mintha a fedélnélküliség
fertőző ragály, betegség
lenne, mivel megpecsételődünk?

Tanulságot levonnom
azt hiszem szükségtelen
a fejletlen jellem
képzeteit újra leírnom.

Másként nem gondolja,
nem ápolja a hajléktalant,
ki e versenyben alant maradt,
s nem szánja, csak mondja.

Amíg változásért nem kiált
tömege a tehetősnek,
addig a szenvedésnek
a nyomorult életében első hely dukál.