A győzelem napjára

Ha mind köztünk lehetnének,
akik a nagy háborúban elestek
látván a győztesek világát,
elfújnák-e újra életük lámpását?

Ha azok, kik a könnyet nyelték
s a nyomor fekete kenyerét ették,
ma ismét átengednék a hadnak javaikat,
vagy tűrnék, hogy ismét kifosztassanak?

  A partizánok vállalnák a bitót,
a falvak a megtorlást, a pusztítót?
A nők a gyárban a férfirobotot,
a gyerekek az elrondított ifjúkort?

  De egyébként miről is beszélek,
a történelem nem tűr a beszédnek,
mi feltételessé tenné a valót,
a megtörténtet, a nyilvánvalót.

Úgy teszek, mintha nem tudnám,
fognák újra a gránátot, a puskát,
s tennék dolgukat, mivel a sors keze,
elviselhetetlen terhét ő hátukra tette.

  Tennék, mert bár magunkat győzködjük,
nem voltak az akkoriak különbek tőlünk.
Tetteik azt mutatják azért talán, mégis,hátha,
nem csak frázisokban érezhető a differencia.

Bántaná őket, ha látnák mit felépítettek,
olykor pazarolva, halmozva szakszerűtlenséget,
de azért a gálya volt felül és vízen hajóztak,
nem fekáliában és magukra nem torpedóztak.

Mondom bántaná őket látniuk a romlást,
de nem gátolnák a szükséges gyarapodást,
mi a farkaséhes háborút árnyékként követte
s másfajta küzdelem volt mi az elejét vette.

Látnák, de akkor is csak a kötelesség
munkálkodna bennük és nem a restség
és fegyvert, majd lapátot ragadnának,
nevet munkájukkal adjanak a romhazának.

Az általuk épített országban világszerte
élnek győztesek és vesztesek is békében,
ami első perctől kezdve oly sebezhető,
mert e Béke lelkü(n)kből nem „levezethető”.

Szerződések garantálnák, mit gyilkolás

árán, vérrel írt alá a históriás krónikás.
De vigyázzunk a papír könnyen szakad,
száz évet repülhetünk vissza egy perc alatt.

  Megteremtették nekünk, csak megőrizni,
kéne. Ápolni, tisztelni és sohasem feledni.
Ha tudnánk élni barátságban egyetértésben,
az érne fel a mindent elsöprő igaz győzelemmel.