A féreg

Hol volt, de volt az anyja szentit,
egy élősdi féreg, ki abban kedvit
lelte, hogy másnak vérit szítta.
Szítta csak szítta, amíg csak bírta.

Arra született, másnak útban legyen,
de nem ártatlanul elénkbe hempergett.
Hogyne! Azzal akár meg is békélnénk,
de a féreg elénk állott, bármerre mennénk.

  Az volt az ő hivatala, erre képezték ki,
keserítse más életét, miként végezze ki.
Válogatott módszerekkel kergette,
őrületbe, ki csak szemét rávetette.

  Az eredendő gonosz testesült meg benne,
hogy omlott volna porba a telhetetlen bele.
Egy csak egy vitte előre csökönyös agyát,
hogy pusztítson minél többet, tegyen kárt.

  Ez inkább sikerült neki, minthogy nem.
Ez egybeesik az életem nagyobb felével.
A gond csupán annyi a történetben,
harcunk nem csillapszik az eltelt idővel.

  Öljük egymást, hol direkt, hol közvetítve,
s a legrosszabb, hogy az ő szövetsége,
azzal gyarapszik, kit mellőlem elmar,
ebből adódik az elviselhetetlen vihar.

  Én be nem vonom vitorláimat.
Törjön az árboc, zúzza ladikomat!
Süllyedjen el velem, kerékkötővel
együtt. Majd rehabilitálnak. Erővel.