Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a különbség a profi és az amatőr írók és költők között. Sokan persze kapásból tudják rá a választ, hiszen az amatőr jelző szinte minden esetben a balekség szinonimájaként merül fel, de többen nevezik őket dilettánsnak is.
Hogy kik is azok, akik megítélhetik mások munkásságát, hogy honnan, miből merítik bátorságukat, hogy másokra általában negatív, lekicsinylő értékítéletet mondjanak, beskatulyázzák őket igazából soha nem derül ki. Én ismerek jó néhány magába szerelmes, öntelt fütyfürüttyöt, aki mindenkit képes a földbe taposni, aki nem ő, vagy nem közeli (ivó)cimborája. Igenis létezik egy szűkebb-tágabb kör, aki magának vindikálja a jogot az irodalmi kánonba vételre és az abból való kirekesztésre. Védhetetlen szempontrendszerek alapján döntenek „élet és halál” kérdésében, helyezik író, költőtársukat alacsonyabb, vagy sokszor elvtelenül magasabb polcra. Saját írói, költői munkásságuk máskülönben nem támasztja alá, nem igazolja vissza e magukhoz ragadott jogosultságot és (kiadói) tapasztalataim alapján sokszor, sokkal gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint az általuk ledegradált műkedvelő írók, költők.
Pedig nagyon egyszerű lenne e kérdés megválaszolása, hiszen az amatőrség és a profizmus nem jelenthet, vagy nem szabadna, hogy többet jelentsen, mint azt a körülményt, hogy a profi az írásaiból él, az amatőr pedig erre nem képes, vagy erre nem nyitott, aki megelégszik a gondolatközlés puszta tényével. Itt jegyezném meg, hogy amennyiben Nyári Krisztián, Grecsó Krisztián, vagy Lackfi János profi írónak, költőnek minősül (igen annak) akkor már csak az ő általuk elmondottak alapján is illene némely önjelölt műértőnek önmérsékletet tanúsítania. Csak példálózva említettem e néhány nevet és szándékosan nem idézek a velük készített interjúkból – ezek kutatását, olvasását és értelmezését meghagyom az érdeklődőknek – is az süt ki, hogy ma országunkban szinte egyetlen író, költő sem képes kizárólag szépirodalmi munkásságából megélni. Mellette újságírással, tanítással és még ki tudja hányféle egyéb tevékenységgel kénytelenek foglalatoskodni, hogy a havi fix – ami nem is fix – összejöjjön. Ez nem a költők, írók szégyene, de még csak nem is az olvasóké, hanem azoknak a közállapotoknak a kritikája, amiben ma a magyar társadalom vegetálni kényszerül.
Ha nincs igény az olvasásra, új könyvek vásárlására, vagy lehetőség nem nyílik rá, az nem róható fel az egész írótársadalomnak, illetőleg nem neki róható fel elsősorban.
A profi író, aki esélyt ad magának, aki törekszik arra, hogy műveiből némi ellenszolgáltatást kinyerjen, az amatőrben ez nem fogalmazódik meg markánsan, de tény, hogy nem tiltakozna, ha valaki megfizetné azért, amit ír.
Nem fokmérő tehát, nem a tehetség és a szorgalom indikátora az amatőr-profi egyenlet végeredménye, hanem csupán a törekvés jelzője. Míg az egyik csupán íráskényszerén kíván enyhíteni, a másik ezt valamivel tudatosabban, vállalások alapján, ellenszolgáltatás reményében teszi.
Én más csoportosítást javasolnék, ha már mindenképpen a kasztosítás a cél (de ne legyen az). Számomra kétféle író van: az egyikőjüket már olvasták – esetleg többen is – a másikójukat pedig majd ezek után fogják olvasni. Ennyi nem elég? A lényeg, hogy az egyetemes kultúra a közjó érdekében gazdagodjon. Mihamarább és folyamatosan!
Hogy kik is azok, akik megítélhetik mások munkásságát, hogy honnan, miből merítik bátorságukat, hogy másokra általában negatív, lekicsinylő értékítéletet mondjanak, beskatulyázzák őket igazából soha nem derül ki. Én ismerek jó néhány magába szerelmes, öntelt fütyfürüttyöt, aki mindenkit képes a földbe taposni, aki nem ő, vagy nem közeli (ivó)cimborája. Igenis létezik egy szűkebb-tágabb kör, aki magának vindikálja a jogot az irodalmi kánonba vételre és az abból való kirekesztésre. Védhetetlen szempontrendszerek alapján döntenek „élet és halál” kérdésében, helyezik író, költőtársukat alacsonyabb, vagy sokszor elvtelenül magasabb polcra. Saját írói, költői munkásságuk máskülönben nem támasztja alá, nem igazolja vissza e magukhoz ragadott jogosultságot és (kiadói) tapasztalataim alapján sokszor, sokkal gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint az általuk ledegradált műkedvelő írók, költők.
Pedig nagyon egyszerű lenne e kérdés megválaszolása, hiszen az amatőrség és a profizmus nem jelenthet, vagy nem szabadna, hogy többet jelentsen, mint azt a körülményt, hogy a profi az írásaiból él, az amatőr pedig erre nem képes, vagy erre nem nyitott, aki megelégszik a gondolatközlés puszta tényével. Itt jegyezném meg, hogy amennyiben Nyári Krisztián, Grecsó Krisztián, vagy Lackfi János profi írónak, költőnek minősül (igen annak) akkor már csak az ő általuk elmondottak alapján is illene némely önjelölt műértőnek önmérsékletet tanúsítania. Csak példálózva említettem e néhány nevet és szándékosan nem idézek a velük készített interjúkból – ezek kutatását, olvasását és értelmezését meghagyom az érdeklődőknek – is az süt ki, hogy ma országunkban szinte egyetlen író, költő sem képes kizárólag szépirodalmi munkásságából megélni. Mellette újságírással, tanítással és még ki tudja hányféle egyéb tevékenységgel kénytelenek foglalatoskodni, hogy a havi fix – ami nem is fix – összejöjjön. Ez nem a költők, írók szégyene, de még csak nem is az olvasóké, hanem azoknak a közállapotoknak a kritikája, amiben ma a magyar társadalom vegetálni kényszerül.
Ha nincs igény az olvasásra, új könyvek vásárlására, vagy lehetőség nem nyílik rá, az nem róható fel az egész írótársadalomnak, illetőleg nem neki róható fel elsősorban.
A profi író, aki esélyt ad magának, aki törekszik arra, hogy műveiből némi ellenszolgáltatást kinyerjen, az amatőrben ez nem fogalmazódik meg markánsan, de tény, hogy nem tiltakozna, ha valaki megfizetné azért, amit ír.
Nem fokmérő tehát, nem a tehetség és a szorgalom indikátora az amatőr-profi egyenlet végeredménye, hanem csupán a törekvés jelzője. Míg az egyik csupán íráskényszerén kíván enyhíteni, a másik ezt valamivel tudatosabban, vállalások alapján, ellenszolgáltatás reményében teszi.
Én más csoportosítást javasolnék, ha már mindenképpen a kasztosítás a cél (de ne legyen az). Számomra kétféle író van: az egyikőjüket már olvasták – esetleg többen is – a másikójukat pedig majd ezek után fogják olvasni. Ennyi nem elég? A lényeg, hogy az egyetemes kultúra a közjó érdekében gazdagodjon. Mihamarább és folyamatosan!
RSS Feed
