Tollkoptató Művészeti Kezdemény
Kövessen
  • Főoldal
  • Rólam
    • Magamban beszélek...
  • Ízelítő írásaimból
    • Mesék >
      • Félperces mesék
      • A láthatatlan bátorság
      • Az élet vize
      • Elfogadás
      • Kicsit rossz, kicsit jó
      • Férjválasz
      • Mese a láthatatlan erőről
      • Szépek szépe
      • Ez már valami
      • A fenyő
      • Okosék országa
      • Nyúlkrampusz
      • Nyúlkrampusz 2
      • A meg nem értett tehetség
    • Líra >
      • Haiku >
        • Az évszakok játéka
      • Limerick >
        • Harc a zavaron
        • Englishman in Europe
        • Pokol
        • Lukat a csövön
        • A biogazdász
        • A nőorvos
        • Az "erényes" nő
        • Távolság
        • Férfiak
        • Euro limerickek
    • Próza >
      • 40 perc
      • A verseny
      • Az inkvizíció
      • Együtt
      • Megy a juhász a szamáron...
      • Nemiség és egyebek...
      • Eső szalonna
      • -Tlan, -tlen
      • Vérvétel
      • A törzsvásárlói kártya
      • Az ember, aki ráért
      • A macska
  • Műhelytitkok
    • Félreértelmező szótár
  • Szövegmágus
    • Megrendelési információk >
      • Árlista, megrendelés
  • Melegen ajánlom
    • Bonyolítok
    • Scribd
    • Miskolci Muzsikusok
    • Hangfelhő/Soundcloud
    • Még több vers
    • Még több kortárs vers
    • Még több kortárs irodalom
  • Közös többszörös
    • Poéma
    • Poét
    • Piszkozat
    • Pearltrees
  • Elmélkedések
  • Szikrák
  • Szó nélkül soha!
  • Hallgasson
  • Könyvesboltom
  • Tégy mindent rendbe!
  • Kapcsolat

Az ismeretlen szerző elmeséli, mit gondol a folyóirat szerepéről

3/6/2012

0 Comments

 
A cím nem igényel különösebb magyarázatot. Irodalmi lap révén, irodalmi folyóiratokkal kapcsolatos véleményemet fejteném ki e helyt.

Vannak elvakult, mindenre elszánt, lapszerkesztők, akiket nem lehet meggyőzni arról, hogy újságot – különösen nyomtatott lapot – kiadni egészen egyszerűen öngyilkosság.

Már a lapbejegyzés is egy olyan procedúra, amely előrevetíti árnyát a jövőbeli lapszerkesztői-kiadói felelősségre. Láthatjuk, hogy a médiahatóság marcona hivatalnokai nem a levegőbe beszélnek, mikor milliós nagyságrendű büntetéssel igyekeznek elrettenteni a kevésbé elkötelezett lapkiadót. Mert ugye a tartalom ugyanolyan fontos, mint a külcsín és nem csak azért nyílik fel a bírságtömb fedele, mert az impresszum hiányos egy lapban, hanem azért is, ami a tartalmat alkotó sorok közül kibogarászható és félremagyarázható.

Nem kell arra gondolnunk, hogy bősz hivatalnokok egész nap folyóiratokat olvasgatnak. Ha így lenne, nem lennének hivatalnokok, vagy legalábbis nem ennél a hatóságnál. Nem kell aggódnunk, kellő számú rosszindulatú, ámde időmilliomos nyomott fejű honfitársunk áll készenlétben, hogy a hazát szolgálja. Ő hazafias kötelességből még képes érteni az irodalomhoz és képes nem érteni valóság feltárásának mélységben történő értelmezéséhez. Szokták volt mondani, hogy van az a pénz amiért eljátszom a hülyét. Nos, sokan ezt teljesen ingyen teszik, hasznosságuk biztos tudatában. Tulajdonképpen nem tévednek, hiszen a parazitáknak is megvan a szerepük a táplálékláncban.

De nem kanyarodom ennyire messzire. Ott tartottunk, hogy röviden-tömören, aki lapot ad ki - mint például én is – annak orvosi megfigyelése, esetleg alapos vizsgálata javallott, főleg nyaktól felfelé.

Minek olyat gyártani - irodalmi lapokról beszélünk – amelyek általában B/5-ös nagyságúak, kemény fedelűek, nem elég nedvszívóak és dörzsölnek is. Mert, hogy ezeket csak azok olvassák, akik írnak bele, vagy megjelennek benne, az is biztos. Esetleg hozzá lehet számítani a „szakmát” - amelynek jelentős hányada szintén ír – illetve a megfélemlített diákokat, akik a jobb jegy reményében, vagy egészen egyszerűen az elégséges elérése érdekében döntenek úgy, hogy a méltán elfeledett, vagy soha fel nem kapott írók, tűzre való műveit nem eredetiben, hanem mestereik elemzésein keresztül próbálják megismerni, természetesen nem sok sikerrel. Ezek az elemzések jobban hasonlítanak az Örült naplójára, de nem olyannyira élvezetesek.

Vásárolnak még ezekből a periodikákból azok is, akik öngyilkosságot fontolgatnak és már unják a vacillálást. Gyorsan pontot akarnak tenni életük végére. Az eredmény garantált. Olyan is előfordul, hogy valaki nem tud aludni és ezért hajol a földig az újságos kioszkban, hogy magához szoríthassa a legújabb eladhatatlan számot. Láttam már tévedésből vásárlót is, aki egy korábbi nagy sikerű humormagazint vélt felfedezni egy kiadványban. Az olvasók töredéke szánalomból, megszokásból és esetleg - de ez már a science fiction határait súrolja – érdeklődésből vásárolnak a kortárs irodalom műremekeiből.

Igazságtalan vagyok a folyóiratokkal, hiszen a szépirodalom iránt könyvben sincs érdeklődés. Ezt a tendenciát nyugodtan ki lehet terjeszteni a könyvkiadásra is. Ha nem hiszik, menjenek be egy könyvtárba és ne törődjenek az internetezőkkel. Nyugodtan forduljanak a könyvtárosokhoz, akik kellő felvilágosítással szolgálnak, hogy kik és milyen célból járnak ma könyvtárba.

A ma felkapott egy-két szerző - aki az írás előtt talán pornózott, vagy haditudósító volt – kivételével a szépirodalom alatt roskadozó könyves standok közelébe sem mennek az emberek.

Milyen szerepet is tölt be akkor a folyóirat kérdezhetnénk magunktól kétségbeesve.

Ha valamilyen csoda – igen csoda, nem írtam el – folytán, esetleg, netalántán, véletlenül előbb kisebb, majd nagyobb csoportok lennének képesek kiszakadni a fogyasztói társadalom arc nélküli, jellegtelen „többénei” – itt az egyén ellentettjére gondolnék – közül és nem egy szakadék, hanem az élet felé indulnának el, talán volna rá esély, hogy a kialakult áldatlan állapotokon változtassanak. Törekednének arra, hogy minél több gondolkodó embert gyűjtsenek össze és szólaltassanak meg a közös jövőnk érdekében, szóval abban az ideális – egyébként az emberi léttel abszolút összeegyeztethető - helyzetben, ami a felvilágosult elméknek elengedhetetlen a sötét humanoidnak pedig maga a végzet, munkálkodhassanak, agyalhassanak, változtathassanak. Ebben a tevékenységben már van helye az olvasásnak -akár a szépirodalmat is – mivel az írók, költők valami prófétaszerűségként üzemelnének. Túl rövid az életünk ahhoz, hogy a bölcsesség felé vezető utat, mindenki végigjárja, ráadásul nem is vagyunk egyforma járásúak. Aki képes gondolkodni és érezni, az körülbelül 50 éves korára tisztában lesz a világgal. És ekkor kellene új projektbe kezdeni, ekkor kellene valamit letenni az asztalra, ami még nem volt, ami segít a következő generációnak, ami előrébb viszi a világot, amennyiben az igényt tart rá.

Felmerülhet a kérdés, hogy át lehet ugrani bizonyos fázisokat, nem kell végigszenvedni élethelyzeteket, hogy emelkedjünk abba a parnasszusi magasságokba?

Véleményem szerint igen.

Erre való az olvasás. Ez nem főszabály, de egy kellő érzelmi intelligenciájú ember, amihez nem kell idősnek lennie, csak lehetőleg lelkileg egészségesnek, aki eléggé empatikus és tud olvasni, nem kell, hogy végigélje a véres csatákat, haláltáborokat, súlyos betegségeket, hogy fogalmat alkothasson halandóságunkról, félelmeinkről, gyarlóságainkról. Magyarán odaállhasson, a bizonyos képzeletbeli rajtvonal mögé.

Jó alapot szolgáltathatnak az írók, akik saját eszközeikkel mutatják be ők hogyan élték meg a legkülönfélébb, embert próbáló élethelyzeteket. Ki ne érezte volna már azt a fájdalmat, félelemet, vagy épp ellenkezőleg, azt a kellemes melengető érzést,örömöt, boldogságot, melyet a tollforgatók jelenítettek meg számunkra, vagy segítettek hozzá, hogy a saját fantáziánk segítségével vetíthessük magunk elé, pendítsük meg a belső húrok által.

Egy jó irányzott mondat, egy találó, a főhős szájába adott megállapítás, egy csilingelő rím mind ezeknek a hatásoknak a kiváltását szolgálják. Tudatják velünk mit gondolnak, éreznek, betekintést engednek a lelkük bugyraiban, már ha az illető rendelkezett ilyennel.

Ez lenne az igazi rendeltetése az írástudóknak. De a megfelelő próféta kiválasztása nem egyszerű.

Magává prófétává, közvetítővé válni sem egyszerű. Bárki nem is alkalmas rá.

A folyóiratok lehetnek az oázisai azoknak a költő- és írókaravánoknak, amelyek róják az irodalom , a közélet, hol rögös, hol éppen süppedős útját. A folyóiratokban publikálva, az aktuális kérdésekre választ adó, abban állást foglaló szerzők alkalmat kapnak a bemutatkozásra. A közönség pedig megélve a mindennapok eseményeit, elolvasva az azt boncolgató írásokat, megítélhetik, hogy ki áll közel hozzájuk, kit találnak hitelesnek, akiben ezentúl megbíznak, akit alapul vesznek, esetleg más kérdések boncolgatásánál is.

A folyóirat a könyvvel ellentétben nagyon aktuális, nagyon érzékeny és nagyon interaktív is tud lenni. Persze ez mindig az olvasótól függ. Ezért fontos egy megfizethető és könnyen hozzáférhető, könnyen olvasható bázist létrehozni, amit én a folyóiratoktól roskadozó polcok képében látok.

Ehhez azonban nyitott, a közélet iránt érdeklődő közönség és ugyanilyen szerzőgárda is szükséges.

Ezt viszont jelenleg még ködbe vész előttem.

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, hogyan is ír verset

17/4/2012

0 Comments

 
Mint általában az életben semmit sem csinálok megszokások rabjaként. Életvitelem, időbeosztásom meglehetősen nehezen tolerálható. Ha például egy kastélyban, vagy egy nagy tanyán élnék, ahol több helyiség, vagy több szoba is rendelkezésre állna, nem is lenne semmiféle gond.
De ennek pont az ellenkezője az igaz.
Az első leküzdésre váró probléma a „hogyan ne verjem fel az egész házat, mikor írok”.
Ezzel el is árultam, hogy zömében éjjel írok.
Hogy miért? Egészen egyszerűen csak akkor van időm. (az éjjel alatt a 22-06 óra közötti időszakot értem).
Miután nyolc óra munka után, következik a 8 óra kötelességteljesítés, nem is marad más hátra, mint, hogy a fennmaradó 8 órában megváltsam a világot. Mivel a világ nem betétdíjas én pedig nem tudok számolni, a valóságban csak 6 órát foglalkozom a munka után minden mással, ami meg nem fizetett, illetve megfizethetetlennek számít. A születés és fogszabályozáson kívül gyakorlatilag mindenben kompetens vagyok. Egyszer például majdnem levezettem egy szülést, de a szülő anya és én sajnos fizikailag több kilométer távolságra voltunk egymástól és ráadásul nem is ismertem a hölgyet. Utólag sem tudtam meg, hogy egészséges fiúgyermeknek adott életet. (3.67 kg. 54 cm)
Tehát ott tartottunk, hogy este 8 felé kezdenek rendeződni körülöttem a viszonyok – főleg vasár és ünnepnapokon – így azonnal el is kezdhetném akár az alkotást. Előbb persze elolvasom a másik 327 levelet, amit a munkaidőben (jaj a főnök meg ne lássa) elolvasott 218 levélen kívül táraztam be, mert első ránézésre bonyolultabb megítélésűnek tűnt. Hiába a levelek már csak ilyenek. Ha ezzel és a hírek elolvasásával (három alkalommal naponta) végeztem, máris nekieshetek verselni. Természetesen ez az átgondolt időmenedzsment, nem csak a verselésre, hanem valamennyi szépírói munkálkodásomra érvényes.
A verses naplómra szánt kötelező napi egy verset az estek döntő többségében lapzárta előtt (éjfél) 2 órával kezdem el megírni. Valami csoda folytán idáig még mindig elkészültem vele. Valahogy úgy tolonganak a gondolatok, ötletek a fejemben. Sokszor fizikai korlátaim miatt nem tudok gyorsabban, vagy többet írni, ami rendkívül frusztrál.
Tisztában vagyok vele, hogy a magyar fül a kétnegyed és a négynegyed páros lüktetését tolerálja, ehhez képest nem kivagyiságból, hanem kísérletként előtérbe helyezem a háromnegyedes és a hatnyolcados ritmust, továbbá előszeretettel alkalmazok páratlan számú sorokat és versszakokat.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vers alapgondolata, mondandója, problematikája jelenik meg mielőtt hozzáfogok az íráshoz, nem a kinézete, ezért szándékossággal nem vagyok megvádolható. Nem kis nagyképűséggel olyat írok, amilyet akarok. Előszeretettel szoktam játszani a megadott szavakból, megadott témában, időre történő költést.
Képtelen vagyok - vagyis képes vagyok, de az imázsomat nem rombolom - rímek nélküli verset írni, hatásvadász szándékkal mesterségesen eldeformált verset írni, értelmetlen, öncélú verset írni, szógörgeteg, csillámnyuszi, futó labdarózsa, törékeny bíborcsóka, fehér vérét a hóba ontja verset írni és különösen hajdefájokmagamnak verset írni. Viszont szeretem a tejcsokoládét, étcsokoládét, tömör csokoládét…..
Verseimet leghamarább éjfél után egy perccel hozom nyilvánosságra, akkor viszont fanfárok kíséretében.
A nem publikálásra, vagy nem internetes publikálásra szánt írásaimat, hasonló körülmények között kovácsolom össze. A könnyebbség csak annyiban áll, hogy időhöz nem vagyok kötve. Általában majdnem minden vers, három másik témát vonz magával, tehát örökké le vagyok maradva. De ez csak a versek papírra vetett, vagy más módon a nyilvánosság számára is látható manifesztálódására vonatkozik, mindent megírtam már ugyanis, csak nem mindent fektettem papírra.
Na, ezt csinálják utánam!

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért nem elemez verset

11/4/2012

0 Comments

 
Elég termékeny vagyok, hála annak a magasságosnak, akiben még nem döntöttem el hiszek-e vagy sem.

Bizony ha valaki egy korábbi versemet felolvasná egy előadóesten elképzelhető lenne az is, hogy rá sem ismernék. Egy idő után biztos, főleg a terjedelméből, de egy két sor esetében egyetértve az abban megfogalmazottakkal helyeslően bólogatnék, de nem esne le a 20 fillér.

Vagy nem biztos.

Felületes lennék talán? Nem hinném. Inkább a versek, írások keletkezésénél kell keresni az okokat.

Mikor verselek, valamilyen engem foglalkoztató témát, az aktuális lelkiállapotom függvényében dolgozok fel. Tehát a mottóm: akkor és ott.

Nem mintha másnap már nem lenne érvényes a gondolatmenet – ez többek között annak is köszönhető, hogy örök érvényű kérdéseket feszegetek – de leginkább adott pillanatban érzem azt, hogy sikerült kifejeznem magam.

Ha látnék néhány kétségbeesett próbálkozást, miközben a feketén fehéren lefektetett mondandómat értelmezni próbálják valószínűnek tartom, hogy távozásba lépnék, magára hagyva a műkedvelőt, ne kelljen hallania a harsány kacajomat. Elégedetlenkedő verseim esetében pedig,azért tartanám helyesnek magamat kivonni a frontvonalból, mert félő, hogy rajtam vernék el azt a port, amit felkavartam.

Feltételezem valami hasonló módon írtak nagyjaink is és őket is megviselte volna, ha hallották volna mit is akartak kifejezni ezzel, vagy azzal a versszakkal.

Még szerencse, hogy haláluk után váltak tananyaggá, mert ellenkező esetben ők ütötték volna agyon az esztétát.

A kortárs költészettel merőben más a helyzet. Itt még élő költők verseiről kell úgy véleményt alkotni, hogy ne tűnjön seggnyalásnak – habár – vagy ne kergessük őket az öngyilkosságba.

Bizony veszélyes dolog a kortárs irodalom én mondom néktek!

0 Comments

Az ismeretlen szerző elmeséli, miért is nem ad ki könyvet

10/4/2012

0 Comments

 
A könyvkiadás hatalmas üzlet manapság. Igaz legalább 3000 példányt meg kell jelentetni ahhoz, hogy legalább nullszaldós legyen a kiadvány. A kiadás – és most itt első sorban a magánkiadásokra gondolok (továbbiakban hiúság vására) – egyvalakinek éri meg: a kiadónak.

Az íráshoz való viszonyom, a küldetéstudat és az üzleti lehetőség viszonya sokáig nem mutatott egyenlő mérleget, de ahogy öregszik érik az ember, egyre jobban belát a kulisszák mögé, ráadásul az a bizonyos viszony is alakult.

Így vagy úgy, de a legtöbb költő, író nem magának ír, hanem a nyilvánosságnak. Talán azon sem sértődnek meg, ha jelentkezne, aki ezért a tevékenységükért pénzt kínál. (Erre van egyébként a legkisebb esély)

Nem vagyok kivétel ez alól én sem. Sokáig vívódtam, kerestem a választ, miért is írok. Figyelték a szót: írok, nem írjak. Ez azt jelenti, hogy már írtam, mikor az okát kezdtem el keresni.

Úgy érzem meg is találtam. Névválasztásommal remélem egyértelműen deklaráltam, nem én, hanem az írásaim és azok hatása fontos. Nem követek el mindent és még annál is többet, hogy a nevemet a köztudatba dobjam, pedig ennek technikai hátterével tisztában vagyok. Az eredményességében már kételkedem.

Igazi magvas gondolatokat tartalmazó írásaimat közkincsé szeretném tenni. Okuljon belőle, akinek van szeme hozzá. Ezért könyvet kiadnom azt hiszem nem csak felesleges, hanem luxus is lenne. Én ingyenes munkámmal járulok hozzá a „közjóhoz”.

Annyira nem vagyok hiú, hogy súlyos tízezreket fizessek azért, hogy lássam nyomtatásban a nevem, majd elajándékozzam a rokonaimnak, barátaimnak, mert igazi piaca ezeknek a magánkiadott könyveknek nincs. Aki volt már papírgyűjtésen, vagy járt szeméttelepen, esetleg olcsó könyvvásárokon, az láthatja mi lesz a könyvek sorsa. Zúzda. De előbb sokszori leértékelés, majd mikor olyan szintre süllyedt az ára, hogy fazékalátétnek megvásárolni már nem drága, akkor hazavisznek belőle egy-két példányt. (asztalláb billegését is meg lehet szüntetni vele). Ha ajándékba kap belőlük az ember, csak azon imádkozik, nehogy dedikálva legyen, mert akkor nem lehet továbbajándékozni. De, hogy feleslegesen ne szaporítsam a szót, a vége a MÉH telep.

Engem ne dobjanak a MÉH telepre, főleg ne a magánkiadásomat.

Ha lenne olyan elszánt kiadó, aki lát fantáziát a munkámban és belém ruházna némi pénzmagot, az más. Az mehet. Az megtisztelő is lehet. Ha kifejezetten könnyen emészthető és szórakoztató könyveket írnék, nekik kifejezetten ezt az utat szánnám. Ismétlem, szórakoztató és könnyen emészthető (aprópénzre váltás) könyvek. Igen, ennek nem mondanék ellent. Hülye azért nem vagyok.

A képlet összefoglalva a következő:

  • tartalmas, magvas, előremutató írás - közkincs, max. e-bookban megjelentetve. Magánkiadás kizárva.

  • Könnyen érthető, szórakoztató (ponyva) kiadó felkérésére korlátlanul.

    Magánkiadás kizárva.
 A nagy dilemma a következő: mi van ha a kiadó a magvasat, tartalmasat akarja kiadni?

Én azt mondom csoda, ez bizony csoda lenne, de valahogy megbirkóznék ezzel a paranormális jelenséggel.


0 Comments

    Archívum

    April 2016
    May 2015
    March 2015
    February 2015
    November 2014
    March 2014
    November 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012

    Címkék

    All
    Anonimitás
    Apostol
    Folyóirat
    írás
    író
    Irodalom
    Költő
    Könyvkiadás
    Magánkiadás
    öninterjú
    Próza
    Vers

    RSS Feed

Powered by Create your own unique website with customizable templates.