Öninterjú magammal 2.

• Ez az apostol téma nem hagy nyugodni.
  
• Az a jó. Esz a fene.
  
• Esz ám.
  
• Az a jó ha esz, ha nagyon esz. Akkor hamar eljutsz a „megvilágosodásig”.
  
• Térjünk vissza inkább a költők szerepére.
  
• Szeretném tisztázni, a költőt gyűjtőfogalomként használom. Minden író embert ebbe a kategóriába sorolok. Egyszerűsítek ugyanakkor egyértelműsítek.
  
• Értem, nehogy összekeverjük az irodistával.
  
• Valahogy úgy.
  
• Felelősség. Ezt a kérdéskört járjuk végig ha szabad javasolnom.
  
• Mindent szabad, a kérdés, hogy elfogadom-e a javaslatot. Vicc volt. Persze.
  
• Jót nevettem. Pedig idáig úgy tudtam kifinomult a humorérzékem.
  
• Tévedni emberi dolog. „Alea iacta est” ahogy a művelt ember mondaná. Ja, nem. Ez más. Tévedtem, bocs!
  
• Ezekkel a sziporkákkal felhagyhatnál!
  
• Ok chef! A felelősség kérdése, mely téged olyannyira gyötör. Véleményem szerint – mint azt már korábbi interjúban kifejtettem – hatalmas. Most annyival egészíteném ki, hogy lehetne. Óriási lehetne, de nem az.
  
• És miért nem?
  
• Először is mert nem olvasnak eleget az emberek. Aki olvas, az sem azt amit kellene.
  
• Kellene? Van ilyen kánon?
  
• Ha az életünk végességét számba vesszük, akkor mindenképpen érdemes egy határt húzni. Ez csak azokra érvényes, akik tudni szeretnék, miért így vagy, úgy alakul az élet, az életük. Akik csak beleélnek a vakvilágba és a problémamegoldásuk abban merül ki, hogy részegen szidják a rendszert, azoknak nem kell olvasniuk. Azt hiszem egy bizonyos stádium után felesleges. Lehet annyira mélyre süllyedni, ahonnan már nincs visszaút. Ők előbb utóbb a civilizáltabb, de akár a magyar társadalom peremére sodródott tagjainak tekinthetők.
  
• Miért, van különbség?
  
• Ha ezt a kérdést komolyan tetted fel, most felállok és befejeztük az egészet.
  
• Ne kapd fel a vizet! Nem úgy értettem.
  
• De. Úgy értetted, mert máskülönben ekkora zöldséggel nem rukkoltál volna elő. Óriási különbség van a magyar és a civilizált társadalmak között. Lehetnénk elméletileg mi is civilizáltak, csak ahhoz fel kellene hagyni egy s mással.
  
• Mire célzol?
  
• Ez egy külön interjú témája lehetne. Kivételesen ne mossuk egybe a dolgokat!
  
• Rendben van, te vagy a főnök.
  
• Vagyok én egy nagy csudát! Ne nyalj nekem, mert attól hányok!
  
• Jó, ne fussuk a köröket! Szóval tételezzük fel, hogy olyan civilizált országban élünk, ahol az emberek kanonizált irodalmi élményeiket már kielégítették és most valami újra vágynak. Nem szeretem a sci-fit, de legyen. Ha mindent elolvastak, amit egy európai értelemben vett művelt embernek el kell olvasnia – és én itt most teszek a változó világ dumára – akkor nem nagyon lesz igény arra a sok szemétre, amit ma irodalom fedőnév alatt az olvasók, a gyenge akarattal bíró, könnyebb ellenállás felé mozduló olvasók elé tárnak. Anélkül, hogy a „Kánont” elolvasnák sincs igényük rá, csak ezt nem tudom nekik elmagyarázni. Ugyanis a csordaszellem közösségi elbutulást igényel. Nehéz nemet mondani az agyatlan masszának. Bezzeg, ha klasszikuson nőtt volna fel az illető, jó pár megoldási modellt ismerne, de hát...
  
• Ne bezzegelj, mert ezt meg én nem bírom! Ezt a legkönnyebb mondani. Megoldást adj!
  
• Ott van az orrod előtt, sőt mindenki orra előtt. Csak nem kellene olyan magasra tartani. Nem kell azt hinnünk, hogy tévedhetetlenek vagyunk. A kisgyermek naivitásával kell az ismeretlen dolgokhoz állnunk. Amit nem tudunk, kérdezzük meg! Nem kérdezni, hanem butának maradni szégyen. Persze nem véletlenül nem érkeznek a kérdésekre válaszok. Tudatlanság, kétszínűség, megtévesztési, elterelési szándék is állhat a hallgatás, vagy a kérdésgyilkos válaszok mögött.
  
• Kérdésgyilkos válasz?
  
• Ha emlékszel még a matekórákra, amikor a föld alá bújtál volna nehogy felszólítsanak. Miből eredt ez a teljes tudatlanságod?
  
• Nem tanultam. Eleget. Nem érdekelt.
  
• És miért nem érdekelt? Mert nem volt érdekes és nem is értetted. Sem érdekessé nem tették a tárgyat, se nem válaszolták meg a feltett kérdéseidet. Ha mégis, egy életre elment a kedved a kérdezéstől. Egyszer lehet kérdezni egy matektanártól, jó esetben kétszer is, de háromszor. Kizárt.
  
• Lehet, hogy elvesztettem a fonalat, de miként kapcsolódik ez a témánkhoz?
  
• Valami olyasmiről beszélgettünk, hogy költő prófétaszerepben, bocsánat apostol, na meg az olvasás szükségszerűsége. Mivel nem olvasunk, vagy nem olyat, amilyet kellene – nem illene, hanem kellene – nem kapunk készen megoldási modelleket a valós életben felmerülő problémáinkra. A józan gondolkodáshoz némi integráció szükséges, de a semmit nem lehet integrálni, így születnek a hamvában holt ötletek. Erről bárki tanubizonyságot szerezhet napi szinten honfitársaink probléma megoldásának elszenvedő alanyaiként. Akinek van olyan szomszédja, aki kisgyermekeivel, csak artikulátlanul üvöltözve képes kommunikálni, annak egyetlen kérdés merülhet fel: minek szül az ilyen? De szül és az empátia szikráját sem lehet fellelni benne. De ez egy anya elvileg, itt nem empátiáról, hanem anyaságról kellene beszélnünk. Tudja egyáltalában ez a nő mit csinál? Kötve hiszem.
  
• És ha olvasott lenne, akkor tudná?
  
• Nézd! Nevelni sokféleképpen lehet, de leghatékonyabban példamutatással. Ha a szülei nem tudtak neki kellő mintául szolgálni, valaki mást tekintett követendőnek és esetünkben feltételezhetjük, hogy nem Brunszvik Erzsébetet. Nem lehet példa, akiről nem is tudunk, hogy létezik. Létezett viszont Mari, vagy Böske a galeriből, aki olyan g..ijól elküldte a jó édes anyjába azt a tahó Pityut, hogy csak na. És ez vésődött be, de mélyen, nagyon mélyen.