A cím nem igényel különösebb magyarázatot. Irodalmi lap révén, irodalmi folyóiratokkal kapcsolatos véleményemet fejteném ki e helyt.
Vannak elvakult, mindenre elszánt, lapszerkesztők, akiket nem lehet meggyőzni arról, hogy újságot – különösen nyomtatott lapot – kiadni egészen egyszerűen öngyilkosság.
Már a lapbejegyzés is egy olyan procedúra, amely előrevetíti árnyát a jövőbeli lapszerkesztői-kiadói felelősségre. Láthatjuk, hogy a médiahatóság marcona hivatalnokai nem a levegőbe beszélnek, mikor milliós nagyságrendű büntetéssel igyekeznek elrettenteni a kevésbé elkötelezett lapkiadót. Mert ugye a tartalom ugyanolyan fontos, mint a külcsín és nem csak azért nyílik fel a bírságtömb fedele, mert az impresszum hiányos egy lapban, hanem azért is, ami a tartalmat alkotó sorok közül kibogarászható és félremagyarázható.
Nem kell arra gondolnunk, hogy bősz hivatalnokok egész nap folyóiratokat olvasgatnak. Ha így lenne, nem lennének hivatalnokok, vagy legalábbis nem ennél a hatóságnál. Nem kell aggódnunk, kellő számú rosszindulatú, ámde időmilliomos nyomott fejű honfitársunk áll készenlétben, hogy a hazát szolgálja. Ő hazafias kötelességből még képes érteni az irodalomhoz és képes nem érteni valóság feltárásának mélységben történő értelmezéséhez. Szokták volt mondani, hogy van az a pénz amiért eljátszom a hülyét. Nos, sokan ezt teljesen ingyen teszik, hasznosságuk biztos tudatában. Tulajdonképpen nem tévednek, hiszen a parazitáknak is megvan a szerepük a táplálékláncban.
De nem kanyarodom ennyire messzire. Ott tartottunk, hogy röviden-tömören, aki lapot ad ki - mint például én is – annak orvosi megfigyelése, esetleg alapos vizsgálata javallott, főleg nyaktól felfelé.
Minek olyat gyártani - irodalmi lapokról beszélünk – amelyek általában B/5-ös nagyságúak, kemény fedelűek, nem elég nedvszívóak és dörzsölnek is. Mert, hogy ezeket csak azok olvassák, akik írnak bele, vagy megjelennek benne, az is biztos. Esetleg hozzá lehet számítani a „szakmát” - amelynek jelentős hányada szintén ír – illetve a megfélemlített diákokat, akik a jobb jegy reményében, vagy egészen egyszerűen az elégséges elérése érdekében döntenek úgy, hogy a méltán elfeledett, vagy soha fel nem kapott írók, tűzre való műveit nem eredetiben, hanem mestereik elemzésein keresztül próbálják megismerni, természetesen nem sok sikerrel. Ezek az elemzések jobban hasonlítanak az Örült naplójára, de nem olyannyira élvezetesek.
Vásárolnak még ezekből a periodikákból azok is, akik öngyilkosságot fontolgatnak és már unják a vacillálást. Gyorsan pontot akarnak tenni életük végére. Az eredmény garantált. Olyan is előfordul, hogy valaki nem tud aludni és ezért hajol a földig az újságos kioszkban, hogy magához szoríthassa a legújabb eladhatatlan számot. Láttam már tévedésből vásárlót is, aki egy korábbi nagy sikerű humormagazint vélt felfedezni egy kiadványban. Az olvasók töredéke szánalomból, megszokásból és esetleg - de ez már a science fiction határait súrolja – érdeklődésből vásárolnak a kortárs irodalom műremekeiből.
Igazságtalan vagyok a folyóiratokkal, hiszen a szépirodalom iránt könyvben sincs érdeklődés. Ezt a tendenciát nyugodtan ki lehet terjeszteni a könyvkiadásra is. Ha nem hiszik, menjenek be egy könyvtárba és ne törődjenek az internetezőkkel. Nyugodtan forduljanak a könyvtárosokhoz, akik kellő felvilágosítással szolgálnak, hogy kik és milyen célból járnak ma könyvtárba.
A ma felkapott egy-két szerző - aki az írás előtt talán pornózott, vagy haditudósító volt – kivételével a szépirodalom alatt roskadozó könyves standok közelébe sem mennek az emberek.
Milyen szerepet is tölt be akkor a folyóirat kérdezhetnénk magunktól kétségbeesve.
Ha valamilyen csoda – igen csoda, nem írtam el – folytán, esetleg, netalántán, véletlenül előbb kisebb, majd nagyobb csoportok lennének képesek kiszakadni a fogyasztói társadalom arc nélküli, jellegtelen „többénei” – itt az egyén ellentettjére gondolnék – közül és nem egy szakadék, hanem az élet felé indulnának el, talán volna rá esély, hogy a kialakult áldatlan állapotokon változtassanak. Törekednének arra, hogy minél több gondolkodó embert gyűjtsenek össze és szólaltassanak meg a közös jövőnk érdekében, szóval abban az ideális – egyébként az emberi léttel abszolút összeegyeztethető - helyzetben, ami a felvilágosult elméknek elengedhetetlen a sötét humanoidnak pedig maga a végzet, munkálkodhassanak, agyalhassanak, változtathassanak. Ebben a tevékenységben már van helye az olvasásnak -akár a szépirodalmat is – mivel az írók, költők valami prófétaszerűségként üzemelnének. Túl rövid az életünk ahhoz, hogy a bölcsesség felé vezető utat, mindenki végigjárja, ráadásul nem is vagyunk egyforma járásúak. Aki képes gondolkodni és érezni, az körülbelül 50 éves korára tisztában lesz a világgal. És ekkor kellene új projektbe kezdeni, ekkor kellene valamit letenni az asztalra, ami még nem volt, ami segít a következő generációnak, ami előrébb viszi a világot, amennyiben az igényt tart rá.
Felmerülhet a kérdés, hogy át lehet ugrani bizonyos fázisokat, nem kell végigszenvedni élethelyzeteket, hogy emelkedjünk abba a parnasszusi magasságokba?
Véleményem szerint igen.
Erre való az olvasás. Ez nem főszabály, de egy kellő érzelmi intelligenciájú ember, amihez nem kell idősnek lennie, csak lehetőleg lelkileg egészségesnek, aki eléggé empatikus és tud olvasni, nem kell, hogy végigélje a véres csatákat, haláltáborokat, súlyos betegségeket, hogy fogalmat alkothasson halandóságunkról, félelmeinkről, gyarlóságainkról. Magyarán odaállhasson, a bizonyos képzeletbeli rajtvonal mögé.
Jó alapot szolgáltathatnak az írók, akik saját eszközeikkel mutatják be ők hogyan élték meg a legkülönfélébb, embert próbáló élethelyzeteket. Ki ne érezte volna már azt a fájdalmat, félelemet, vagy épp ellenkezőleg, azt a kellemes melengető érzést,örömöt, boldogságot, melyet a tollforgatók jelenítettek meg számunkra, vagy segítettek hozzá, hogy a saját fantáziánk segítségével vetíthessük magunk elé, pendítsük meg a belső húrok által.
Egy jó irányzott mondat, egy találó, a főhős szájába adott megállapítás, egy csilingelő rím mind ezeknek a hatásoknak a kiváltását szolgálják. Tudatják velünk mit gondolnak, éreznek, betekintést engednek a lelkük bugyraiban, már ha az illető rendelkezett ilyennel.
Ez lenne az igazi rendeltetése az írástudóknak. De a megfelelő próféta kiválasztása nem egyszerű.
Magává prófétává, közvetítővé válni sem egyszerű. Bárki nem is alkalmas rá.
A folyóiratok lehetnek az oázisai azoknak a költő- és írókaravánoknak, amelyek róják az irodalom , a közélet, hol rögös, hol éppen süppedős útját. A folyóiratokban publikálva, az aktuális kérdésekre választ adó, abban állást foglaló szerzők alkalmat kapnak a bemutatkozásra. A közönség pedig megélve a mindennapok eseményeit, elolvasva az azt boncolgató írásokat, megítélhetik, hogy ki áll közel hozzájuk, kit találnak hitelesnek, akiben ezentúl megbíznak, akit alapul vesznek, esetleg más kérdések boncolgatásánál is.
A folyóirat a könyvvel ellentétben nagyon aktuális, nagyon érzékeny és nagyon interaktív is tud lenni. Persze ez mindig az olvasótól függ. Ezért fontos egy megfizethető és könnyen hozzáférhető, könnyen olvasható bázist létrehozni, amit én a folyóiratoktól roskadozó polcok képében látok.
Ehhez azonban nyitott, a közélet iránt érdeklődő közönség és ugyanilyen szerzőgárda is szükséges.
Ezt viszont jelenleg még ködbe vész előttem.
Vannak elvakult, mindenre elszánt, lapszerkesztők, akiket nem lehet meggyőzni arról, hogy újságot – különösen nyomtatott lapot – kiadni egészen egyszerűen öngyilkosság.
Már a lapbejegyzés is egy olyan procedúra, amely előrevetíti árnyát a jövőbeli lapszerkesztői-kiadói felelősségre. Láthatjuk, hogy a médiahatóság marcona hivatalnokai nem a levegőbe beszélnek, mikor milliós nagyságrendű büntetéssel igyekeznek elrettenteni a kevésbé elkötelezett lapkiadót. Mert ugye a tartalom ugyanolyan fontos, mint a külcsín és nem csak azért nyílik fel a bírságtömb fedele, mert az impresszum hiányos egy lapban, hanem azért is, ami a tartalmat alkotó sorok közül kibogarászható és félremagyarázható.
Nem kell arra gondolnunk, hogy bősz hivatalnokok egész nap folyóiratokat olvasgatnak. Ha így lenne, nem lennének hivatalnokok, vagy legalábbis nem ennél a hatóságnál. Nem kell aggódnunk, kellő számú rosszindulatú, ámde időmilliomos nyomott fejű honfitársunk áll készenlétben, hogy a hazát szolgálja. Ő hazafias kötelességből még képes érteni az irodalomhoz és képes nem érteni valóság feltárásának mélységben történő értelmezéséhez. Szokták volt mondani, hogy van az a pénz amiért eljátszom a hülyét. Nos, sokan ezt teljesen ingyen teszik, hasznosságuk biztos tudatában. Tulajdonképpen nem tévednek, hiszen a parazitáknak is megvan a szerepük a táplálékláncban.
De nem kanyarodom ennyire messzire. Ott tartottunk, hogy röviden-tömören, aki lapot ad ki - mint például én is – annak orvosi megfigyelése, esetleg alapos vizsgálata javallott, főleg nyaktól felfelé.
Minek olyat gyártani - irodalmi lapokról beszélünk – amelyek általában B/5-ös nagyságúak, kemény fedelűek, nem elég nedvszívóak és dörzsölnek is. Mert, hogy ezeket csak azok olvassák, akik írnak bele, vagy megjelennek benne, az is biztos. Esetleg hozzá lehet számítani a „szakmát” - amelynek jelentős hányada szintén ír – illetve a megfélemlített diákokat, akik a jobb jegy reményében, vagy egészen egyszerűen az elégséges elérése érdekében döntenek úgy, hogy a méltán elfeledett, vagy soha fel nem kapott írók, tűzre való műveit nem eredetiben, hanem mestereik elemzésein keresztül próbálják megismerni, természetesen nem sok sikerrel. Ezek az elemzések jobban hasonlítanak az Örült naplójára, de nem olyannyira élvezetesek.
Vásárolnak még ezekből a periodikákból azok is, akik öngyilkosságot fontolgatnak és már unják a vacillálást. Gyorsan pontot akarnak tenni életük végére. Az eredmény garantált. Olyan is előfordul, hogy valaki nem tud aludni és ezért hajol a földig az újságos kioszkban, hogy magához szoríthassa a legújabb eladhatatlan számot. Láttam már tévedésből vásárlót is, aki egy korábbi nagy sikerű humormagazint vélt felfedezni egy kiadványban. Az olvasók töredéke szánalomból, megszokásból és esetleg - de ez már a science fiction határait súrolja – érdeklődésből vásárolnak a kortárs irodalom műremekeiből.
Igazságtalan vagyok a folyóiratokkal, hiszen a szépirodalom iránt könyvben sincs érdeklődés. Ezt a tendenciát nyugodtan ki lehet terjeszteni a könyvkiadásra is. Ha nem hiszik, menjenek be egy könyvtárba és ne törődjenek az internetezőkkel. Nyugodtan forduljanak a könyvtárosokhoz, akik kellő felvilágosítással szolgálnak, hogy kik és milyen célból járnak ma könyvtárba.
A ma felkapott egy-két szerző - aki az írás előtt talán pornózott, vagy haditudósító volt – kivételével a szépirodalom alatt roskadozó könyves standok közelébe sem mennek az emberek.
Milyen szerepet is tölt be akkor a folyóirat kérdezhetnénk magunktól kétségbeesve.
Ha valamilyen csoda – igen csoda, nem írtam el – folytán, esetleg, netalántán, véletlenül előbb kisebb, majd nagyobb csoportok lennének képesek kiszakadni a fogyasztói társadalom arc nélküli, jellegtelen „többénei” – itt az egyén ellentettjére gondolnék – közül és nem egy szakadék, hanem az élet felé indulnának el, talán volna rá esély, hogy a kialakult áldatlan állapotokon változtassanak. Törekednének arra, hogy minél több gondolkodó embert gyűjtsenek össze és szólaltassanak meg a közös jövőnk érdekében, szóval abban az ideális – egyébként az emberi léttel abszolút összeegyeztethető - helyzetben, ami a felvilágosult elméknek elengedhetetlen a sötét humanoidnak pedig maga a végzet, munkálkodhassanak, agyalhassanak, változtathassanak. Ebben a tevékenységben már van helye az olvasásnak -akár a szépirodalmat is – mivel az írók, költők valami prófétaszerűségként üzemelnének. Túl rövid az életünk ahhoz, hogy a bölcsesség felé vezető utat, mindenki végigjárja, ráadásul nem is vagyunk egyforma járásúak. Aki képes gondolkodni és érezni, az körülbelül 50 éves korára tisztában lesz a világgal. És ekkor kellene új projektbe kezdeni, ekkor kellene valamit letenni az asztalra, ami még nem volt, ami segít a következő generációnak, ami előrébb viszi a világot, amennyiben az igényt tart rá.
Felmerülhet a kérdés, hogy át lehet ugrani bizonyos fázisokat, nem kell végigszenvedni élethelyzeteket, hogy emelkedjünk abba a parnasszusi magasságokba?
Véleményem szerint igen.
Erre való az olvasás. Ez nem főszabály, de egy kellő érzelmi intelligenciájú ember, amihez nem kell idősnek lennie, csak lehetőleg lelkileg egészségesnek, aki eléggé empatikus és tud olvasni, nem kell, hogy végigélje a véres csatákat, haláltáborokat, súlyos betegségeket, hogy fogalmat alkothasson halandóságunkról, félelmeinkről, gyarlóságainkról. Magyarán odaállhasson, a bizonyos képzeletbeli rajtvonal mögé.
Jó alapot szolgáltathatnak az írók, akik saját eszközeikkel mutatják be ők hogyan élték meg a legkülönfélébb, embert próbáló élethelyzeteket. Ki ne érezte volna már azt a fájdalmat, félelemet, vagy épp ellenkezőleg, azt a kellemes melengető érzést,örömöt, boldogságot, melyet a tollforgatók jelenítettek meg számunkra, vagy segítettek hozzá, hogy a saját fantáziánk segítségével vetíthessük magunk elé, pendítsük meg a belső húrok által.
Egy jó irányzott mondat, egy találó, a főhős szájába adott megállapítás, egy csilingelő rím mind ezeknek a hatásoknak a kiváltását szolgálják. Tudatják velünk mit gondolnak, éreznek, betekintést engednek a lelkük bugyraiban, már ha az illető rendelkezett ilyennel.
Ez lenne az igazi rendeltetése az írástudóknak. De a megfelelő próféta kiválasztása nem egyszerű.
Magává prófétává, közvetítővé válni sem egyszerű. Bárki nem is alkalmas rá.
A folyóiratok lehetnek az oázisai azoknak a költő- és írókaravánoknak, amelyek róják az irodalom , a közélet, hol rögös, hol éppen süppedős útját. A folyóiratokban publikálva, az aktuális kérdésekre választ adó, abban állást foglaló szerzők alkalmat kapnak a bemutatkozásra. A közönség pedig megélve a mindennapok eseményeit, elolvasva az azt boncolgató írásokat, megítélhetik, hogy ki áll közel hozzájuk, kit találnak hitelesnek, akiben ezentúl megbíznak, akit alapul vesznek, esetleg más kérdések boncolgatásánál is.
A folyóirat a könyvvel ellentétben nagyon aktuális, nagyon érzékeny és nagyon interaktív is tud lenni. Persze ez mindig az olvasótól függ. Ezért fontos egy megfizethető és könnyen hozzáférhető, könnyen olvasható bázist létrehozni, amit én a folyóiratoktól roskadozó polcok képében látok.
Ehhez azonban nyitott, a közélet iránt érdeklődő közönség és ugyanilyen szerzőgárda is szükséges.
Ezt viszont jelenleg még ködbe vész előttem.
RSS Feed
