Elég termékeny vagyok, hála annak a magasságosnak, akiben még nem döntöttem el hiszek-e vagy sem.
Bizony ha valaki egy korábbi versemet felolvasná egy előadóesten elképzelhető lenne az is, hogy rá sem ismernék. Egy idő után biztos, főleg a terjedelméből, de egy két sor esetében egyetértve az abban megfogalmazottakkal helyeslően bólogatnék, de nem esne le a 20 fillér.
Vagy nem biztos.
Felületes lennék talán? Nem hinném. Inkább a versek, írások keletkezésénél kell keresni az okokat.
Mikor verselek, valamilyen engem foglalkoztató témát, az aktuális lelkiállapotom függvényében dolgozok fel. Tehát a mottóm: akkor és ott.
Nem mintha másnap már nem lenne érvényes a gondolatmenet – ez többek között annak is köszönhető, hogy örök érvényű kérdéseket feszegetek – de leginkább adott pillanatban érzem azt, hogy sikerült kifejeznem magam.
Ha látnék néhány kétségbeesett próbálkozást, miközben a feketén fehéren lefektetett mondandómat értelmezni próbálják valószínűnek tartom, hogy távozásba lépnék, magára hagyva a műkedvelőt, ne kelljen hallania a harsány kacajomat. Elégedetlenkedő verseim esetében pedig,azért tartanám helyesnek magamat kivonni a frontvonalból, mert félő, hogy rajtam vernék el azt a port, amit felkavartam.
Feltételezem valami hasonló módon írtak nagyjaink is és őket is megviselte volna, ha hallották volna mit is akartak kifejezni ezzel, vagy azzal a versszakkal.
Még szerencse, hogy haláluk után váltak tananyaggá, mert ellenkező esetben ők ütötték volna agyon az esztétát.
A kortárs költészettel merőben más a helyzet. Itt még élő költők verseiről kell úgy véleményt alkotni, hogy ne tűnjön seggnyalásnak – habár – vagy ne kergessük őket az öngyilkosságba.
Bizony veszélyes dolog a kortárs irodalom én mondom néktek!
Bizony ha valaki egy korábbi versemet felolvasná egy előadóesten elképzelhető lenne az is, hogy rá sem ismernék. Egy idő után biztos, főleg a terjedelméből, de egy két sor esetében egyetértve az abban megfogalmazottakkal helyeslően bólogatnék, de nem esne le a 20 fillér.
Vagy nem biztos.
Felületes lennék talán? Nem hinném. Inkább a versek, írások keletkezésénél kell keresni az okokat.
Mikor verselek, valamilyen engem foglalkoztató témát, az aktuális lelkiállapotom függvényében dolgozok fel. Tehát a mottóm: akkor és ott.
Nem mintha másnap már nem lenne érvényes a gondolatmenet – ez többek között annak is köszönhető, hogy örök érvényű kérdéseket feszegetek – de leginkább adott pillanatban érzem azt, hogy sikerült kifejeznem magam.
Ha látnék néhány kétségbeesett próbálkozást, miközben a feketén fehéren lefektetett mondandómat értelmezni próbálják valószínűnek tartom, hogy távozásba lépnék, magára hagyva a műkedvelőt, ne kelljen hallania a harsány kacajomat. Elégedetlenkedő verseim esetében pedig,azért tartanám helyesnek magamat kivonni a frontvonalból, mert félő, hogy rajtam vernék el azt a port, amit felkavartam.
Feltételezem valami hasonló módon írtak nagyjaink is és őket is megviselte volna, ha hallották volna mit is akartak kifejezni ezzel, vagy azzal a versszakkal.
Még szerencse, hogy haláluk után váltak tananyaggá, mert ellenkező esetben ők ütötték volna agyon az esztétát.
A kortárs költészettel merőben más a helyzet. Itt még élő költők verseiről kell úgy véleményt alkotni, hogy ne tűnjön seggnyalásnak – habár – vagy ne kergessük őket az öngyilkosságba.
Bizony veszélyes dolog a kortárs irodalom én mondom néktek!
RSS Feed
