Nagy buzgalmamban nem vettem észre, hogy elrohant mellettem az idő. Ha észrevettem volna is, sem biztos, hogy utolérhettem volna, vagy egyáltalán kísérletet teszek, hogy üldözőbe vegyem.
Nem vettem észre azt sem, hogy az idő múlásával az olvasóközönségem - amennyiben van nekem olyanom (van) - bizony sokkal igényesebb lett, egészen pontosan fogalmazva a közönség megkapta, amire vágyott, és ezt meg is hálálta.
Nem tagadom, hogy figyelem a statisztikai mutatókat. Persze most nem idézem az örök érvényű igazságot a statisztika és a hamisítás kapcsolatáról.
Azt hozzá kell tennem, hogy egy ideig megelégedtem a puszta számokkal, most azonban már arra is figyelek honnan, ki, mivel, mit, hány percig. Mit tehetnék én szegény ördög, hogyan is szerezhetnék, kaphatnék bármiféle visszajelzést, ha egyetlen kiadóval sem állok szerződésben, aki minden hónap elején tájékoztatna az aktuális eladásokról. Nekem ez nem adatik meg, ezért be kell érnem a rideg számokkal, amiket mindenféle bonyolult szoftverek generálnak, pontosabban az olvasók generálnak, csak a szoftverek segítenek ezt összeszámlálni és megjeleníteni, hogy én is lássak ebből valamit.
Önmagában a számokból nem következtethettem arra, hogy egy sokkal falánkabb közönséggel állok szemben, mint mondjuk 2-3 évvel ezelőtt. Igen, de azóta új elemek kúsztak a látómezőmbe. Verseimet elszavaljak, olvasóim veszik a fáradtságot és elismerő leveleket írnak‚ de már pusztán az a tény is, hogy igyekeznek kapcsolatba kerülni velem is figyelemreméltó.
Teszik mindezt közösségi oldalak kizárásával, a véleménynyilvánítás nagyszínpadára fellépve, levélben. Nem tudnak kedvelni (lájk), nem tudnak odabökni egy fél mondatot (komment), de tudnak megosztani, és ami fontosabb: tudnak írni.
Vagy nem, és ez az érdekesebb jelenség.
Nagy öröm számomra, ha értik, amit mondok - írok - és nagy bánat, amikor azt tapasztalom, hogy ha nem. Fontos körülmény, hogy magamat kifejezőbbnek ismerem írásban, de sodróbb lendületűnek szóban. Itt - és más lapokon is - én az írásos formát választottam gondolataim közlésére. Írásra felfogásom szerint nem is lehet csak írás a válasz. Én azzal, hogy gondolataimnak, meglátásaimnak formát adtam, azt papírra fektettem, mindent megtettem, ami egy írótól elvárható. Innentől kezdve az olvasón a sor.
Most következik a csűrcsavar.
Mivel e-mailjeim tiszták és világosak, viszont tökéletesen félreértelmezik őket, ezzel szemben olvasóközönségem száma nemhogy nem csökken, hanem nő, arra a következtetésre jutottam, hogy aki leveleimet nem érti, az írásaimat sem, tehát, aki az írásaimat érti, az valószínűleg a leveleimet is megértené, de nem ír, hiszen nem marad kérdése, ami nagyon hízelgő számomra, mert ez azt jelenti, hogy sikerült a legtöbb - ha nem minden - alkalommal elvarrnom a szálakat és az igényeket kielégítenem.
Persze a fanyalgók most mondhatnák, hogy engem biztos csak mazochisták olvasnak, akik ráadásul gyávák is, ha nem mernek jól beolvasni. Igen ez lehetséges, de azért azt nem tételezhetik fel a rosszakaróim sem, hogy minden egyes olvasóm, vagy azok döntő hányada szeret szenvedni.
A másik ok, hogy azért nem írnak, mert olvasni sem tudnak, ami azért eléggé nevetségesen hangzik, de érzem a provokációt. Engem lehet ugyan hülyének nézni, - a hülyék folyamatosan ezt teszik - de az olvasóimat nem hagyom.
Köszönöm a figyelmet, a kitartást és a biztatást is. Bízom benne, hogy sem lírám, sem prózám nem apad el egyhamar és ezzel nem bosszúságot, hanem örömet tudok okozni a szépre, érdekesre, tanulságosra, vagy csak a valóságosra éhezőknek.
Nem vettem észre azt sem, hogy az idő múlásával az olvasóközönségem - amennyiben van nekem olyanom (van) - bizony sokkal igényesebb lett, egészen pontosan fogalmazva a közönség megkapta, amire vágyott, és ezt meg is hálálta.
Nem tagadom, hogy figyelem a statisztikai mutatókat. Persze most nem idézem az örök érvényű igazságot a statisztika és a hamisítás kapcsolatáról.
Azt hozzá kell tennem, hogy egy ideig megelégedtem a puszta számokkal, most azonban már arra is figyelek honnan, ki, mivel, mit, hány percig. Mit tehetnék én szegény ördög, hogyan is szerezhetnék, kaphatnék bármiféle visszajelzést, ha egyetlen kiadóval sem állok szerződésben, aki minden hónap elején tájékoztatna az aktuális eladásokról. Nekem ez nem adatik meg, ezért be kell érnem a rideg számokkal, amiket mindenféle bonyolult szoftverek generálnak, pontosabban az olvasók generálnak, csak a szoftverek segítenek ezt összeszámlálni és megjeleníteni, hogy én is lássak ebből valamit.
Önmagában a számokból nem következtethettem arra, hogy egy sokkal falánkabb közönséggel állok szemben, mint mondjuk 2-3 évvel ezelőtt. Igen, de azóta új elemek kúsztak a látómezőmbe. Verseimet elszavaljak, olvasóim veszik a fáradtságot és elismerő leveleket írnak‚ de már pusztán az a tény is, hogy igyekeznek kapcsolatba kerülni velem is figyelemreméltó.
Teszik mindezt közösségi oldalak kizárásával, a véleménynyilvánítás nagyszínpadára fellépve, levélben. Nem tudnak kedvelni (lájk), nem tudnak odabökni egy fél mondatot (komment), de tudnak megosztani, és ami fontosabb: tudnak írni.
Vagy nem, és ez az érdekesebb jelenség.
Nagy öröm számomra, ha értik, amit mondok - írok - és nagy bánat, amikor azt tapasztalom, hogy ha nem. Fontos körülmény, hogy magamat kifejezőbbnek ismerem írásban, de sodróbb lendületűnek szóban. Itt - és más lapokon is - én az írásos formát választottam gondolataim közlésére. Írásra felfogásom szerint nem is lehet csak írás a válasz. Én azzal, hogy gondolataimnak, meglátásaimnak formát adtam, azt papírra fektettem, mindent megtettem, ami egy írótól elvárható. Innentől kezdve az olvasón a sor.
Most következik a csűrcsavar.
Mivel e-mailjeim tiszták és világosak, viszont tökéletesen félreértelmezik őket, ezzel szemben olvasóközönségem száma nemhogy nem csökken, hanem nő, arra a következtetésre jutottam, hogy aki leveleimet nem érti, az írásaimat sem, tehát, aki az írásaimat érti, az valószínűleg a leveleimet is megértené, de nem ír, hiszen nem marad kérdése, ami nagyon hízelgő számomra, mert ez azt jelenti, hogy sikerült a legtöbb - ha nem minden - alkalommal elvarrnom a szálakat és az igényeket kielégítenem.
Persze a fanyalgók most mondhatnák, hogy engem biztos csak mazochisták olvasnak, akik ráadásul gyávák is, ha nem mernek jól beolvasni. Igen ez lehetséges, de azért azt nem tételezhetik fel a rosszakaróim sem, hogy minden egyes olvasóm, vagy azok döntő hányada szeret szenvedni.
A másik ok, hogy azért nem írnak, mert olvasni sem tudnak, ami azért eléggé nevetségesen hangzik, de érzem a provokációt. Engem lehet ugyan hülyének nézni, - a hülyék folyamatosan ezt teszik - de az olvasóimat nem hagyom.
Köszönöm a figyelmet, a kitartást és a biztatást is. Bízom benne, hogy sem lírám, sem prózám nem apad el egyhamar és ezzel nem bosszúságot, hanem örömet tudok okozni a szépre, érdekesre, tanulságosra, vagy csak a valóságosra éhezőknek.
RSS Feed
