Évről évre egyre kevesebb szépirodalmi művet olvasnak. Ha mégis kezébe akad bárkinek is egy-egy kötet, az is (kötelező) klasszikus mű. Hogy líra, vagy próza ez sem kérdés. Időnként persze mindenkire rátör az „érzés” és elővesz egy verseskötetet, az elszántabbak ki is kölcsönöznek egyet, a legelvetemültebbek vásárolnak is. Nagy szó ez kérem szépen, abban a világban, ahol a be nem vallott, pontosan fel nem mért, de naponta tapasztalt funkcionális analfabetizmusnak köszönhetően, leginkább morális téren rettenetesen el vagyunk maradva. Nem sajátítanám ki ezt a magyaroknak. Figyelve az eladási mutatókat és lassan teljesen a vizualitás irányába tolódó irodalmi (vagy irodalmiaskodó igényű) pályázati kiírásokat, fel kell ismernünk azt az egyszerű tényt, hogy aki nem tud, az nem is fog olvasni. Ha valamilyen irodalmi igénye keletkezik – vagy keletkeztetnek neki, például a tanórán – rögtön lerogy az internet elé és megkeresi az előírt, vagy másként fókuszba került mű videóváltozatát. Tudjuk nagyon jól, hogy ez csak egyféle megközelítés és az irodalomban, vagy tágabban értelmezve az olvasásban, vagy ennél is tágabban értelmezve a fantázia világában a képzeletnek és nem a konkrétumoknak van helye. A filmbe rögzített, belemerevített felfogás kizárja annak a lehetőségét, hogy a szöveg tovább éljen, és valahol, valamikor, valakinél más-más gyümölcsöt hozzon.
Ott tartunk tehát, hogy aki elmozdul a holtpontról, az is a film és nem a könyv világába teszi meg azt a néhány lépést. Ezzel látókörünket és mozgásterünket sikerül csaknem teljesen beszűkíteni.
Viszonylag kevés lírai művet filmesítettek meg abban a korban, amikor még kötelező jelleggel kellett olyat is, mert....mert kellett és az ilyen kényszernek én bármikor megadom magamat. Csak senki nem akar megerőszakolni.
A technikai vívmányokban rejlő látszólagos lehetőségek számos új alkotóval ajándékozták meg korunkat, akik ontják magukból a világfájdalmat a lila bodor bárányfelhőkkel vegyesen. Ők megírják, amit éreznek, de ezt a három dolgot az éhséget leszámítva ezerszer. Teszik ezt nem a saját örömükért, hanem az elismertségért, amiért végső soron nem tudom elítélni őket. Sokan közülük viszont nem az elismerésért – mert ugye nincs, aki elismerje őket, illetve van, de ezért viszont elismerés jár, magyarán nem a vicc után szabadon „ Nem homokosok vagyunk hanem kvittek!” Kialakult az egymást agyondicsérni, de egymással kooperálni nem képes alkotói gárda – szándékosan nem használva a közösség szót – akik számtalan platformon egymással konkurálva ontják a borzalmasnál borzalmasabb írásaikat, jelen esetben verseiket.
A továbbiakban a „költőkre” szűkíteném le a kört Értelemszerűen nem minden költőre, mert igenis vannak nagyon is színvonalas profi és amatőr kortárs költők is. Pontosan lehet érezni, hogy kik azok – igen-igen az a szörnyűség, amit a múltkor félre tetszettek dobni – akikről most véleményt alkotok.
A költőknek véleményem szerint igen árnyalt érzelmi intelligenciával, hatalmas empátiával kell rendelkezniük és az sem hátrány, ha hiperérzékenyek úgy alapból. Nem kell a világfájdalomba belehalni, de követelmény olyat is megérezni, érzékelni, ami felett más talán elsikkad. Használhatnék ilyen magasztos meghatározásokat, hogy aszongya: a költő a szívével lát.
Azt nem kell hangsúlyoznom, hogy a költők igen nagy hányada a fenti követelményeknek meg is felel, de sajnos a költemények nagyobb részét nem ők alkotják, mert úgy e régi közhely szerint a jó munkához idő kell és ráadásul sok lúd disznót győz, nem beszélve arról, hogy sok beszédnek sok az alja.
A fentiekben már szóltam a technikai vívmányokról, amit annyival egészítenék ki, hogy az egyszerű, bár annál költségesebb könyvkiadás lehetőségével boldog-boldogtalan, - aki szerelmes a saját nevébe, olyannyira, hogy azt nyomtatva kívánja látni – élni próbál, persze csak, ha van rá kerete. Ezzel a kiadók roppant jól járnak és innen a távolból gratulálok nekik, hogy ezzel országosan számos munkahelyet teremtettek.
A „költők” viszont feldolgozhatatlan adatmennyiséget zúdítottak az emberiségre, de itt is csak az olvasók vannak veszélyben, mert ugye, aki nem olvas, annak aztán teljesen mindegy hány eladatlan könyv vár a zúzdára.
Nem leszek igazságtalan. Nem a magánkiadás önnön volta – de jó alapja – az eladhatatlanságnak és olvasatlanságra. Régi, nagy nevű kiadóknak is ráfizetés verseket megjelentetni. Mi lehet még a fentieken kívül az ok? A pocsék írások.
Persze írhattam volna, hogy a nem kellően kimunkált művek, a rosszul időzített témák, rímek, hasonlatok, szimbólumok és így tovább. Kezeket a magasba, ha valaki értené, ha így jellemezném a versét? Ha minden szavam mögött sejtene, még hármat, ami számára nem kedvező üzenetet hordoz.
Megmondom én. Semmit nem érne vele. Pont ez a legnagyobb gond az alkotókörökkel is, hogy az egymás ajnározása közben elsiklanak – sokszor szándékosan – a lényeg felett és szegény flótás abban a boldog tudatban ontja magából förtelmes verseit, hogy azok jók.
Jó, rossz, szép, csúnya?! Erre válasz a közhely: ízlések és pofonok. De nem tisztelt hölgyeim és uraim! Ez nem így van! Igenis van jó és rossz vers és igenis a bolondját járatják velünk. Be is fogom bizonyítani, hogy miért is van ez így.
Ki ne vett volna már kezébe modern könyvet, kortárs költők alkotásaival teli? Ki ne csodálkozott volna rajta, hogy a szemre is borzalmasan hánykolódó szövegfoszlányokat miért nevezik versnek? Mitől vers a vers egyáltalán? Ki ne bizonytalanodott volna el, amikor egy nyilvánvalóan értelmetlen versből egy kukkot sem értett? Kinek nem futkározott a hideg a verítékszagú sorok olvasása közben? Kérdem én is, mitől vers a vers, avagy mind hülyék vagyunk, vagy csak aki írta?
Ízlések és pofonok? Nem egészen.
Ha bárki is leír valamit, vagy hangot ad a véleményének, akkor bizony felelőssé válik, akkor indokot és magyarázatot kell tudnia adni, másként nem érvényes, amit írt. Ha ezt nem teszi, ugyan minek ad ki könyvet? Szeretné ha elolvasnák, visszajelzést vár, de kitől és mire? Egy író (költő) – olvasó találkozón a kérdésekre is kell tudnia válaszolni, nem csak egy kommünikét kiadni, hogy a könyve jó és slussz, mindenki kinyalhatja, aki nem így gondolja.
De ezzel még mindig nem adtam választ, mitől jó, vagy rossz egy vers. Most negatív megközelítéssel próbálom a jó vers ismérveit elhatárolni. Az a vers, ami semmiféle ritmust, lüktetést, ebből fakadó harmóniát nem sugároz nem lehet jó. Nem lehet jó az a vers sem, amely nem tart sehonnan sehová. Ez tág meghatározás, fogalmazhatok úgy is, hogy az önön magáért létező, önmagában felolvadó, magától eltelő vers nem jó. Nem tartom jó versnek a rímekbe szedett prózát, bár ez nagyon ingoványos terület. Nem tartom jó versnek a hatásvadász verseket. Például a karácsonyra írt, szeretettől csöpögős versek szabályosan gusztustalanok és szánalmasak. Ilyen esetekben a költő az alkalom mögé bújva leplezi tehetségtelenségét, alulexponáltságát, vagy lustaságát. Minden vers, ami a fenti stílusjegyeket nem hordozza jó a szememben. Ne mondják rám, hogy meghúztam a nadrágszíjat, hogy kőből van a szívem, hogy despota vagyok.
Sajnos sok rossz verset írtam már, de bármikor ki tudom válogatni, melyek azok és ugyanakkor védelmére tudok kelni a jó verseimnek. Ugyanezt várom el a költőktől is. Már legalábbis azoktól, aki megjelennek. Nekik kötelező önvizsgálatot tartaniuk. A költő nem bízhatja a verse üzenetét – már ha van neki olyanja – az olvasó megítélésére. Ez nem ellentmondásos, a fentebb fantázia szerepéről kifejtett véleményemmel. Nem engedem, hogy engem, mint olvasót minősítsen az író, vagy a poéta. Ha értem, vagy úgy teszek (a császár új ruhája) és egy lavórt kell elém tenni, mert majd szétfolyok a nagy mézesmázosságban, akkor jól sikerült a vers, de ha kígyót békát kiabálok és az intenzíven térek magamhoz az adott „mű” olvasása után, akkor meg én vagyok a barom, a műveletlen, tanulatlan tuskó.
A festészet az a terület, ahol ez a jelenség markánsabban kiütközik. Ha valaki rajzol egy fekete háromszöget és felé két pöttyöt, csak egy pillanatra lehet vicces, ha ennek a fél perces kompozíciónak „A jegesmedve a hóviharban” címet adja. Ez a tipikusan hülye ember okoskodik és nem az okos ember hülyéskedik esete. Vagy másként a régi vicc szerint, a festőt megszólító felveti, hogy miért festi az eget zöldre és a füvet kékre. A válaszból kiderül, hogy mert így látja a piktor, mire újabb kérdés érkezik: De, akkor miért ment festőnek?
Én szeretnék meggyőződni, hogy a mai kortárs költők tudnak jó verset írni, csak számomra felfoghatatlan okból nem írnak. Tehát képesek egy teljesítményre és nem csak a tehetetlenségüket akarják bebugyolálni és megetetni velünk.
Mondják, hogy minden művészet jó valakinek. Ez nagyon pongyola megfogalmazás, de így hallottam egy „művész” szájából – akit nem szeretnék megnevezni. Egyet felejtett el ő: nem a piaci viszonyokat kérdőjeleztem meg, mert ha annak alapján kellene eldöntenünk, hogy ki mennyit tud eladni magából, akkor a prostituáltak lennének a legnagyobb művészek. Őket egyetlen zenész, festő, vagy író sem tudja überelni. (Elnézést kérek a becsületes prostiktól az összehasonlításért.)
Szabadságot kérek, mint olvasó a filmipartól, a kultúrpolitika meghatározó személyeitől, de korlátokat a szerzőktől. Senki ne mondassa ki velünk azt, amire gondolni sem volt képes, de jól hangzik, ha valaki más beleképzeli, vagy belemagyarázza és az különösen, ha valamely nagy sas teszi ezt.
Egyetlen költő sem hivatkozhat Zrínyi, Csokonai, Arany, Petőfi, Babits, Ady, József Attila, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Radnóti - és sorolhatnám a magyar irodalom jeles alakjait - után, hogy kell másként. Lehet másként, de tegye fel mindenki a kezét, akit nagy általánosságban a mai kortárs líra gyönyörködtet, vagy elgondoltat (leszámítva, hogy minek írta, amit írt a szerzője). Aki mást, többet, szebbet tud letenni az asztalra az egésze egyszerűen nem mond igazat. Legfeljebb a saját szemén keresztül egy árnyalatot, színezetet tud adni, annak, ami már az ókorban is lerágott csont volt. Legfeljebb más oldalról közelíti meg, amit előttünk már milliók megéltek és ki is fejeztek (írásban is). Nincs új a nap alatt a lényegét tekintve.
Aki nem képes gyönyörködtetni, szórakoztatni és/vagy elgondolkodtatni az ne írjon (Nem számítom ide a terápiás írást, azt viszont nem kell megjelentetni). Ha erre sem képes, minek piszkolja be a papírt. Túl rövid az élet. Ezt soha ne feledjük se íróként, költőként, se olvasóként. Ha nem tudunk hozzátenni, akkor legalább ne raboljuk más idejét.
Tilos lenne írni? Nem tilos. Csak felesleges és értelmetlen. Ebben a formában egészen bizonyosan.
Ott tartunk tehát, hogy aki elmozdul a holtpontról, az is a film és nem a könyv világába teszi meg azt a néhány lépést. Ezzel látókörünket és mozgásterünket sikerül csaknem teljesen beszűkíteni.
Viszonylag kevés lírai művet filmesítettek meg abban a korban, amikor még kötelező jelleggel kellett olyat is, mert....mert kellett és az ilyen kényszernek én bármikor megadom magamat. Csak senki nem akar megerőszakolni.
A technikai vívmányokban rejlő látszólagos lehetőségek számos új alkotóval ajándékozták meg korunkat, akik ontják magukból a világfájdalmat a lila bodor bárányfelhőkkel vegyesen. Ők megírják, amit éreznek, de ezt a három dolgot az éhséget leszámítva ezerszer. Teszik ezt nem a saját örömükért, hanem az elismertségért, amiért végső soron nem tudom elítélni őket. Sokan közülük viszont nem az elismerésért – mert ugye nincs, aki elismerje őket, illetve van, de ezért viszont elismerés jár, magyarán nem a vicc után szabadon „ Nem homokosok vagyunk hanem kvittek!” Kialakult az egymást agyondicsérni, de egymással kooperálni nem képes alkotói gárda – szándékosan nem használva a közösség szót – akik számtalan platformon egymással konkurálva ontják a borzalmasnál borzalmasabb írásaikat, jelen esetben verseiket.
A továbbiakban a „költőkre” szűkíteném le a kört Értelemszerűen nem minden költőre, mert igenis vannak nagyon is színvonalas profi és amatőr kortárs költők is. Pontosan lehet érezni, hogy kik azok – igen-igen az a szörnyűség, amit a múltkor félre tetszettek dobni – akikről most véleményt alkotok.
A költőknek véleményem szerint igen árnyalt érzelmi intelligenciával, hatalmas empátiával kell rendelkezniük és az sem hátrány, ha hiperérzékenyek úgy alapból. Nem kell a világfájdalomba belehalni, de követelmény olyat is megérezni, érzékelni, ami felett más talán elsikkad. Használhatnék ilyen magasztos meghatározásokat, hogy aszongya: a költő a szívével lát.
Azt nem kell hangsúlyoznom, hogy a költők igen nagy hányada a fenti követelményeknek meg is felel, de sajnos a költemények nagyobb részét nem ők alkotják, mert úgy e régi közhely szerint a jó munkához idő kell és ráadásul sok lúd disznót győz, nem beszélve arról, hogy sok beszédnek sok az alja.
A fentiekben már szóltam a technikai vívmányokról, amit annyival egészítenék ki, hogy az egyszerű, bár annál költségesebb könyvkiadás lehetőségével boldog-boldogtalan, - aki szerelmes a saját nevébe, olyannyira, hogy azt nyomtatva kívánja látni – élni próbál, persze csak, ha van rá kerete. Ezzel a kiadók roppant jól járnak és innen a távolból gratulálok nekik, hogy ezzel országosan számos munkahelyet teremtettek.
A „költők” viszont feldolgozhatatlan adatmennyiséget zúdítottak az emberiségre, de itt is csak az olvasók vannak veszélyben, mert ugye, aki nem olvas, annak aztán teljesen mindegy hány eladatlan könyv vár a zúzdára.
Nem leszek igazságtalan. Nem a magánkiadás önnön volta – de jó alapja – az eladhatatlanságnak és olvasatlanságra. Régi, nagy nevű kiadóknak is ráfizetés verseket megjelentetni. Mi lehet még a fentieken kívül az ok? A pocsék írások.
Persze írhattam volna, hogy a nem kellően kimunkált művek, a rosszul időzített témák, rímek, hasonlatok, szimbólumok és így tovább. Kezeket a magasba, ha valaki értené, ha így jellemezném a versét? Ha minden szavam mögött sejtene, még hármat, ami számára nem kedvező üzenetet hordoz.
Megmondom én. Semmit nem érne vele. Pont ez a legnagyobb gond az alkotókörökkel is, hogy az egymás ajnározása közben elsiklanak – sokszor szándékosan – a lényeg felett és szegény flótás abban a boldog tudatban ontja magából förtelmes verseit, hogy azok jók.
Jó, rossz, szép, csúnya?! Erre válasz a közhely: ízlések és pofonok. De nem tisztelt hölgyeim és uraim! Ez nem így van! Igenis van jó és rossz vers és igenis a bolondját járatják velünk. Be is fogom bizonyítani, hogy miért is van ez így.
Ki ne vett volna már kezébe modern könyvet, kortárs költők alkotásaival teli? Ki ne csodálkozott volna rajta, hogy a szemre is borzalmasan hánykolódó szövegfoszlányokat miért nevezik versnek? Mitől vers a vers egyáltalán? Ki ne bizonytalanodott volna el, amikor egy nyilvánvalóan értelmetlen versből egy kukkot sem értett? Kinek nem futkározott a hideg a verítékszagú sorok olvasása közben? Kérdem én is, mitől vers a vers, avagy mind hülyék vagyunk, vagy csak aki írta?
Ízlések és pofonok? Nem egészen.
Ha bárki is leír valamit, vagy hangot ad a véleményének, akkor bizony felelőssé válik, akkor indokot és magyarázatot kell tudnia adni, másként nem érvényes, amit írt. Ha ezt nem teszi, ugyan minek ad ki könyvet? Szeretné ha elolvasnák, visszajelzést vár, de kitől és mire? Egy író (költő) – olvasó találkozón a kérdésekre is kell tudnia válaszolni, nem csak egy kommünikét kiadni, hogy a könyve jó és slussz, mindenki kinyalhatja, aki nem így gondolja.
De ezzel még mindig nem adtam választ, mitől jó, vagy rossz egy vers. Most negatív megközelítéssel próbálom a jó vers ismérveit elhatárolni. Az a vers, ami semmiféle ritmust, lüktetést, ebből fakadó harmóniát nem sugároz nem lehet jó. Nem lehet jó az a vers sem, amely nem tart sehonnan sehová. Ez tág meghatározás, fogalmazhatok úgy is, hogy az önön magáért létező, önmagában felolvadó, magától eltelő vers nem jó. Nem tartom jó versnek a rímekbe szedett prózát, bár ez nagyon ingoványos terület. Nem tartom jó versnek a hatásvadász verseket. Például a karácsonyra írt, szeretettől csöpögős versek szabályosan gusztustalanok és szánalmasak. Ilyen esetekben a költő az alkalom mögé bújva leplezi tehetségtelenségét, alulexponáltságát, vagy lustaságát. Minden vers, ami a fenti stílusjegyeket nem hordozza jó a szememben. Ne mondják rám, hogy meghúztam a nadrágszíjat, hogy kőből van a szívem, hogy despota vagyok.
Sajnos sok rossz verset írtam már, de bármikor ki tudom válogatni, melyek azok és ugyanakkor védelmére tudok kelni a jó verseimnek. Ugyanezt várom el a költőktől is. Már legalábbis azoktól, aki megjelennek. Nekik kötelező önvizsgálatot tartaniuk. A költő nem bízhatja a verse üzenetét – már ha van neki olyanja – az olvasó megítélésére. Ez nem ellentmondásos, a fentebb fantázia szerepéről kifejtett véleményemmel. Nem engedem, hogy engem, mint olvasót minősítsen az író, vagy a poéta. Ha értem, vagy úgy teszek (a császár új ruhája) és egy lavórt kell elém tenni, mert majd szétfolyok a nagy mézesmázosságban, akkor jól sikerült a vers, de ha kígyót békát kiabálok és az intenzíven térek magamhoz az adott „mű” olvasása után, akkor meg én vagyok a barom, a műveletlen, tanulatlan tuskó.
A festészet az a terület, ahol ez a jelenség markánsabban kiütközik. Ha valaki rajzol egy fekete háromszöget és felé két pöttyöt, csak egy pillanatra lehet vicces, ha ennek a fél perces kompozíciónak „A jegesmedve a hóviharban” címet adja. Ez a tipikusan hülye ember okoskodik és nem az okos ember hülyéskedik esete. Vagy másként a régi vicc szerint, a festőt megszólító felveti, hogy miért festi az eget zöldre és a füvet kékre. A válaszból kiderül, hogy mert így látja a piktor, mire újabb kérdés érkezik: De, akkor miért ment festőnek?
Én szeretnék meggyőződni, hogy a mai kortárs költők tudnak jó verset írni, csak számomra felfoghatatlan okból nem írnak. Tehát képesek egy teljesítményre és nem csak a tehetetlenségüket akarják bebugyolálni és megetetni velünk.
Mondják, hogy minden művészet jó valakinek. Ez nagyon pongyola megfogalmazás, de így hallottam egy „művész” szájából – akit nem szeretnék megnevezni. Egyet felejtett el ő: nem a piaci viszonyokat kérdőjeleztem meg, mert ha annak alapján kellene eldöntenünk, hogy ki mennyit tud eladni magából, akkor a prostituáltak lennének a legnagyobb művészek. Őket egyetlen zenész, festő, vagy író sem tudja überelni. (Elnézést kérek a becsületes prostiktól az összehasonlításért.)
Szabadságot kérek, mint olvasó a filmipartól, a kultúrpolitika meghatározó személyeitől, de korlátokat a szerzőktől. Senki ne mondassa ki velünk azt, amire gondolni sem volt képes, de jól hangzik, ha valaki más beleképzeli, vagy belemagyarázza és az különösen, ha valamely nagy sas teszi ezt.
Egyetlen költő sem hivatkozhat Zrínyi, Csokonai, Arany, Petőfi, Babits, Ady, József Attila, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Radnóti - és sorolhatnám a magyar irodalom jeles alakjait - után, hogy kell másként. Lehet másként, de tegye fel mindenki a kezét, akit nagy általánosságban a mai kortárs líra gyönyörködtet, vagy elgondoltat (leszámítva, hogy minek írta, amit írt a szerzője). Aki mást, többet, szebbet tud letenni az asztalra az egésze egyszerűen nem mond igazat. Legfeljebb a saját szemén keresztül egy árnyalatot, színezetet tud adni, annak, ami már az ókorban is lerágott csont volt. Legfeljebb más oldalról közelíti meg, amit előttünk már milliók megéltek és ki is fejeztek (írásban is). Nincs új a nap alatt a lényegét tekintve.
Aki nem képes gyönyörködtetni, szórakoztatni és/vagy elgondolkodtatni az ne írjon (Nem számítom ide a terápiás írást, azt viszont nem kell megjelentetni). Ha erre sem képes, minek piszkolja be a papírt. Túl rövid az élet. Ezt soha ne feledjük se íróként, költőként, se olvasóként. Ha nem tudunk hozzátenni, akkor legalább ne raboljuk más idejét.
Tilos lenne írni? Nem tilos. Csak felesleges és értelmetlen. Ebben a formában egészen bizonyosan.
RSS Feed
