A kutya – tudvalevőleg az ember legjobb és leghűségesebb barátja a könyv után – a háziasítás során a leginkább volt képes az összes állatok közül – talán a még puha agyaggalambot leszámítva - a leginkább hű lenyomatot venni az emberről. Elkísérte vadászni, de a koncból is jussát követelte, játszadozott az ember gyerekeivel, de elvárta, hogy vakargassák a füle tövét, az asszonyokkal pedig, szóval, izé … nos, erről nem maradtak fent feljegyzések. Lovakról, szamarakról, Kleopátrákról igen, de kutyákról nem. Még a palotapincsiről és a német dogról sem. Egyáltalán semmi.
De, hogy alapvető gondolatmenetemet ne feledjem engedtessék meg néhány egyéb bizonyítékkal előrukkolni, hogy mennyire olyanok is a kutyák, mint a gazdáik, az emberek. Általában alszanak, amikor a gazda is alszik, de néha előfordul, hogy nem. Ők is ébren vannak, amikor a gazda tesz-vesz, kivéve, ha alszanak. Ezek a ritka kivételek máskülönben nem képezik csupán négyötöd részét egy napnak, de egy perccel sem többet.
Aztán nem szeretnek dolgozni, hacsak a házőrzést, életmentést, keresést, vakvezetést stb. nem tekintjük munkának, mert akkor szeretnek. Ebben az esetben azonban az emberek siklottak ki az evolúciós jégvályúból, mert bizony az emberek nem szeretnek ilyeneket csinálni – kivéve a cherchez la femme, de mást senkit – sőt, ha tehetik tüntetően nem teszik, amit tenniük illene (na jó kötelességük lenne).
A kutyáknak remek az időérzékük. Pontosan tudják, hogy hány óra van és ilyenkor jelzik is felénk. Nyolc napon belül gyógyuló esetben csak nyálcsorgatva néznek minket, súlyosabb következményekkel járó esetben lábujjon harapnak, hogy adjunk nekik enni, hiszen ők érzik, hogy most éppen reggeli, tízórai, tizenegy órai, ebéd, uzsonna, vacsora, estebéd és éjjeli nass ideje érkezett-e el.
De, ha valaki kételkedik a szavamban, az figyelje meg mit csinál a kutyája, ha nem viszi legalább hét óránként sétálni. Az udvaron tartott kutyákra ez nem vonatkozik (ők saját időbeosztás szerint aknázzák tele a gyepet).
Az én drága Bodri kutyám (nem ez a neve, de személyiségi okokból nem árulhatom el a valódit, legyen elég annyi, hogy vasálarcot visel) például a napokat is képes kiszámolni. Sokkal jobban működik, mint egy napóra, mert ő bizony sötét, borongós időkben is szétszedi a cipőnket, kedvenc tárgyainkat, ha otthon hagyjuk. Ez az állítás úgy állja meg igazán a helyét, ha kiegészítem azzal, hogy mindezt abban az esetben teszi, amikor szerinte nem indokolt az ő maga magára hagyása. Ilyen esetként különböztetjük meg a hétfőt, keddet, szerdát, csütörtököt, pénteket és szinte mindig a hétvégéket.
Most például azzal tréfált meg a drága, hogy a szombati munkanap miatt kisebbfajta bosszút állt. Azért csak kisebbfajtát, mert csak fél napra hagytuk itthon, ha egész napra rázártuk volna az ajtót, lehet, hogy kő kövön nem marad. Most csak megmutatta, hogy van foga, most csak érzékeltette, hogy ez nem így volt megbeszélve, de azért annyira nem haragszik mint a múltkor, amikor este hagytuk itthon, hiszen nem tudtunk színházbérletet váltani számára valami akadékoskodó jegypénztáros miatt és éppen előadásunk volt. Akkor nagyon átfazonírozta a szekrény tetején elrejtett táskámat, ami ilyetén mód teljesen használhatatlanná vált, csak picit cakkozta ki feleségem kabátját, egészen pontosan annak az alsó szegélyét, úgy, hogy az eredményhez képest a fűszoknya nagyestélyinek számít.
Most mondják meg, mennyi esze van és micsoda szíve. Ne tudják meg mennyire elégedett, amikor hazaérünk. Látja rajtunk nevelésének – hiszen olyan, mint egy ember, mint egy jó szülő és rossz pedagógus - eredményét és magabiztosan vonul (menekül) el a helyére, amikor egész napos tevékenységének nyomait felfedezzük. Szakadatlan odafigyelésének mi lehetne ékesebb bizonyítéka,minthogy folyton folyvást azon fáradozik, nehogy túlhajtsuk magunkat a munkahelyünkön, hanem siessünk haza pihenni. Vele.
Nem tagadom néha ez sikerül is, ha még hazaérkezésünk napján olyan rendet tudunk tenni, hogy legalább a cipőnket lerúghassuk, a kanapéra leülhessünk.
Úgy emlékszem idén ez egyszer már összejött...
De, hogy alapvető gondolatmenetemet ne feledjem engedtessék meg néhány egyéb bizonyítékkal előrukkolni, hogy mennyire olyanok is a kutyák, mint a gazdáik, az emberek. Általában alszanak, amikor a gazda is alszik, de néha előfordul, hogy nem. Ők is ébren vannak, amikor a gazda tesz-vesz, kivéve, ha alszanak. Ezek a ritka kivételek máskülönben nem képezik csupán négyötöd részét egy napnak, de egy perccel sem többet.
Aztán nem szeretnek dolgozni, hacsak a házőrzést, életmentést, keresést, vakvezetést stb. nem tekintjük munkának, mert akkor szeretnek. Ebben az esetben azonban az emberek siklottak ki az evolúciós jégvályúból, mert bizony az emberek nem szeretnek ilyeneket csinálni – kivéve a cherchez la femme, de mást senkit – sőt, ha tehetik tüntetően nem teszik, amit tenniük illene (na jó kötelességük lenne).
A kutyáknak remek az időérzékük. Pontosan tudják, hogy hány óra van és ilyenkor jelzik is felénk. Nyolc napon belül gyógyuló esetben csak nyálcsorgatva néznek minket, súlyosabb következményekkel járó esetben lábujjon harapnak, hogy adjunk nekik enni, hiszen ők érzik, hogy most éppen reggeli, tízórai, tizenegy órai, ebéd, uzsonna, vacsora, estebéd és éjjeli nass ideje érkezett-e el.
De, ha valaki kételkedik a szavamban, az figyelje meg mit csinál a kutyája, ha nem viszi legalább hét óránként sétálni. Az udvaron tartott kutyákra ez nem vonatkozik (ők saját időbeosztás szerint aknázzák tele a gyepet).
Az én drága Bodri kutyám (nem ez a neve, de személyiségi okokból nem árulhatom el a valódit, legyen elég annyi, hogy vasálarcot visel) például a napokat is képes kiszámolni. Sokkal jobban működik, mint egy napóra, mert ő bizony sötét, borongós időkben is szétszedi a cipőnket, kedvenc tárgyainkat, ha otthon hagyjuk. Ez az állítás úgy állja meg igazán a helyét, ha kiegészítem azzal, hogy mindezt abban az esetben teszi, amikor szerinte nem indokolt az ő maga magára hagyása. Ilyen esetként különböztetjük meg a hétfőt, keddet, szerdát, csütörtököt, pénteket és szinte mindig a hétvégéket.
Most például azzal tréfált meg a drága, hogy a szombati munkanap miatt kisebbfajta bosszút állt. Azért csak kisebbfajtát, mert csak fél napra hagytuk itthon, ha egész napra rázártuk volna az ajtót, lehet, hogy kő kövön nem marad. Most csak megmutatta, hogy van foga, most csak érzékeltette, hogy ez nem így volt megbeszélve, de azért annyira nem haragszik mint a múltkor, amikor este hagytuk itthon, hiszen nem tudtunk színházbérletet váltani számára valami akadékoskodó jegypénztáros miatt és éppen előadásunk volt. Akkor nagyon átfazonírozta a szekrény tetején elrejtett táskámat, ami ilyetén mód teljesen használhatatlanná vált, csak picit cakkozta ki feleségem kabátját, egészen pontosan annak az alsó szegélyét, úgy, hogy az eredményhez képest a fűszoknya nagyestélyinek számít.
Most mondják meg, mennyi esze van és micsoda szíve. Ne tudják meg mennyire elégedett, amikor hazaérünk. Látja rajtunk nevelésének – hiszen olyan, mint egy ember, mint egy jó szülő és rossz pedagógus - eredményét és magabiztosan vonul (menekül) el a helyére, amikor egész napos tevékenységének nyomait felfedezzük. Szakadatlan odafigyelésének mi lehetne ékesebb bizonyítéka,minthogy folyton folyvást azon fáradozik, nehogy túlhajtsuk magunkat a munkahelyünkön, hanem siessünk haza pihenni. Vele.
Nem tagadom néha ez sikerül is, ha még hazaérkezésünk napján olyan rendet tudunk tenni, hogy legalább a cipőnket lerúghassuk, a kanapéra leülhessünk.
Úgy emlékszem idén ez egyszer már összejött...