Előre megbeszélt időpontra kellett a kórházba mennem. Sok jóra nem számítottam, a háziorvos nem biztatott, de nem is temetett el élve, előre. Megtettem azt én magam is.
Komótosan húztam fel nemrég kapott pulóveremet és belebújtam a cipőmbe. A tompa nyomás a torkomban, ami ismét megsimított reflexszerűen keltett bennem félelmet. Szám kiszáradt, a szívem a torkomban dobogott.
Túl sokat nem kellett várni, túl sokat nem is vizsgált a szakorvos. Hirtelen elküldött két-három szakvizsgálatra: röntgen, labor,ultrahang...
Illedelmes betegként, aki halni is vigyázzban megy összegyűjtöttem néhány nap alatt minden eredményt és a leletekkel kontrollra jelentkeztem a beutaló fül-orr-gégész szakorvoshoz.
Állapotom természetesen azalatt a néhány nap alatt sem javult. Nekem folyamatosan Vas István verse járt eszemben, a „Minden testnek útja” vagy amit valami hasonló címen jegyeztek. Nyelni nem mertem, mert a nyomás a torkomban rögtön jelentkezett, így az étkezések számát is a minimumra csökkentettem. Talán néhány kilót fogytam is, de lehet, hogy azt az idegességtől.
Az orvosnál ismét derékig le kellett vetkőznöm, megnyomkodta a nyirokcsomóimat, manduláim helyét, közben hümmögött és nem győzött meg, hogy egyáltalán fogalma is lenne arról mi lehet a bajom. Ezért gyógyszeres terápiába kezdett, hiszen a gyógyszergyáraknak is meg kell élniük valamiből, ha már nekem nem is.
Visszaöltöztem, de még ebben a vészjósló órában sem tudtam elaltatni magamban a férfit. Homályos tekintetemmel a csinos asszisztensnőt követtem, aki halvány mosollyal ajándékozott meg. Bambán, rosszul húztam magamra büszkeségemet, az új pulcsit. A malőrt észlelve gyorsan le akartam húzni, mire az asszisztensnő elnevette magát és megnyugtatott, hogy jól vettem magamra e ruhadarabot és ne fordítsam meg, mert ennek ilyen modern szabása van és, amit a hátának gondolok, az az eleje.
Szégyenkezve igazítottam magamra ruhadarabot, holott legszívesebben eldobtam volna, mert már annyira melegem volt, lett. Végül legyőztem magam, a hiúságomat és a pulcsit.
Sietve hagytam el a rendelőt, hogy szégyenemet mielőbb feledhessem, ám ekkor különös dolgot vettem észre: nem fájt a nyelés többé és megszűnt a nyomás a torkomban. Jobbra és balra is forgattam a fejem, de semmi. Kellemetlen érzés volt, nincs.
Szinte kettesével szedtem a lépcsőket és vigyorogva siettem haza. Lehajigáltam magamról minden felesleges ruhadarabot, csak a pulóvert forgattam még a kezemben egy ideig. Észrevettem,amit eddig még nem. Egy címkét a nyakában, amin a mosási utasítások voltak feltüntetve. Pontosan oda varrták, ahol a tarkóm húzódott, úgy ahogyan a hátát szokták megkülönböztetni, megjelölni az elejétől, tehát az asszisztensnőnek igaza volt, rosszul akartam magamra venni.
Holnap megpróbálom a kabátomat úgy felvenni, hogy elől lehessen becipzározni. Talán úgy könnyebb lesz a zsebeit is kihasználni, melyek most üresen tátonganak és cirkuszi mutatványszámba megy akár egy zsebkendő beletömködése is, hiszen rossz felé nyílnak.
A lényeg, hogy nyelni már tudok, a nyomás is megszűnt, igaz a pulóveremet is mosásba küldtem.
De a karom és a vállam, nagyon zsibbad és ráadásul olyan nehezen tudom mozgatni az alkaromat is … ezt látnia kellene egy orvosnak. Vagy inkább egy asszisztensnőnek?
Komótosan húztam fel nemrég kapott pulóveremet és belebújtam a cipőmbe. A tompa nyomás a torkomban, ami ismét megsimított reflexszerűen keltett bennem félelmet. Szám kiszáradt, a szívem a torkomban dobogott.
Túl sokat nem kellett várni, túl sokat nem is vizsgált a szakorvos. Hirtelen elküldött két-három szakvizsgálatra: röntgen, labor,ultrahang...
Illedelmes betegként, aki halni is vigyázzban megy összegyűjtöttem néhány nap alatt minden eredményt és a leletekkel kontrollra jelentkeztem a beutaló fül-orr-gégész szakorvoshoz.
Állapotom természetesen azalatt a néhány nap alatt sem javult. Nekem folyamatosan Vas István verse járt eszemben, a „Minden testnek útja” vagy amit valami hasonló címen jegyeztek. Nyelni nem mertem, mert a nyomás a torkomban rögtön jelentkezett, így az étkezések számát is a minimumra csökkentettem. Talán néhány kilót fogytam is, de lehet, hogy azt az idegességtől.
Az orvosnál ismét derékig le kellett vetkőznöm, megnyomkodta a nyirokcsomóimat, manduláim helyét, közben hümmögött és nem győzött meg, hogy egyáltalán fogalma is lenne arról mi lehet a bajom. Ezért gyógyszeres terápiába kezdett, hiszen a gyógyszergyáraknak is meg kell élniük valamiből, ha már nekem nem is.
Visszaöltöztem, de még ebben a vészjósló órában sem tudtam elaltatni magamban a férfit. Homályos tekintetemmel a csinos asszisztensnőt követtem, aki halvány mosollyal ajándékozott meg. Bambán, rosszul húztam magamra büszkeségemet, az új pulcsit. A malőrt észlelve gyorsan le akartam húzni, mire az asszisztensnő elnevette magát és megnyugtatott, hogy jól vettem magamra e ruhadarabot és ne fordítsam meg, mert ennek ilyen modern szabása van és, amit a hátának gondolok, az az eleje.
Szégyenkezve igazítottam magamra ruhadarabot, holott legszívesebben eldobtam volna, mert már annyira melegem volt, lett. Végül legyőztem magam, a hiúságomat és a pulcsit.
Sietve hagytam el a rendelőt, hogy szégyenemet mielőbb feledhessem, ám ekkor különös dolgot vettem észre: nem fájt a nyelés többé és megszűnt a nyomás a torkomban. Jobbra és balra is forgattam a fejem, de semmi. Kellemetlen érzés volt, nincs.
Szinte kettesével szedtem a lépcsőket és vigyorogva siettem haza. Lehajigáltam magamról minden felesleges ruhadarabot, csak a pulóvert forgattam még a kezemben egy ideig. Észrevettem,amit eddig még nem. Egy címkét a nyakában, amin a mosási utasítások voltak feltüntetve. Pontosan oda varrták, ahol a tarkóm húzódott, úgy ahogyan a hátát szokták megkülönböztetni, megjelölni az elejétől, tehát az asszisztensnőnek igaza volt, rosszul akartam magamra venni.
Holnap megpróbálom a kabátomat úgy felvenni, hogy elől lehessen becipzározni. Talán úgy könnyebb lesz a zsebeit is kihasználni, melyek most üresen tátonganak és cirkuszi mutatványszámba megy akár egy zsebkendő beletömködése is, hiszen rossz felé nyílnak.
A lényeg, hogy nyelni már tudok, a nyomás is megszűnt, igaz a pulóveremet is mosásba küldtem.
De a karom és a vállam, nagyon zsibbad és ráadásul olyan nehezen tudom mozgatni az alkaromat is … ezt látnia kellene egy orvosnak. Vagy inkább egy asszisztensnőnek?