Egy rendőr hátával biztosítja az ábécé falát el ne dőljön. Teszi mindezt láthatósági mellényben, hogy véletlenül se tudjon elbújni az árgus tekintetek elől. Arcába esik a tavaszi nap csalóka sugára – kicsit modoros vagyok máma – a fényártalomtól, vak dongóra emlékeztető szemüvege védi. Megvan, vagy százhúsz kiló. Pont annyival nehezebb, mint a vele párba osztott önkormányzati rendész könnyebb a kívánatosnál. A színen még jelen vannak eltorzult fizimiskájú emberek, akik kérdőn bámulnak a hatóság emberére, az úgynevezett szervre és ne feledkezzünk meg egy, a rendőrtől kettő méterre, a megállni tilos jelzőtábla hatálya alatt álló kisteherautó vezetőjéről sem, aki halálos nyugalommal tartja fel a délutáni, egyre erősödő forgalmat. Nem lényegtelen dramaturgiai szempontból – mondom, hogy egyre giccsesebb vagyok – a csigalassúságú pakolás, amit akkor is gyorsabban végzett volna, ha nincs a közelben rendőr.
Orkánerejű szél szaggatja a lombtalan fák ágait, kavarja az útszegély mellett összegyűjtött, összekapargatott, halomban álló, de el már nem szállított port, akárcsak az üres fornettis tasakot és nylonzacskót.
A szervet és a vele szimbiózisban élő, működő, pontosabban nem működő önkormányzati rendészt mindez a legkevésbé sem rendíti meg, de nem hiába nézték végig egykor a Winettou és a Vasember valamennyi részét, széles vásznon.
A pampák bikái, a prérik farkasai és a rónák pingvinjei ők. Nem ismerik a kímélet keresztényi erényét és a szabálysértési törvénykönyvet sem.
De nem is ezért fizetik őket, hiszen az ő feladatuk a lakosság szubjektív biztonságérzetének megerősítése és hol tudja az a lakosság – egyáltalán ki az a lakosság – hogy mi az a szabálysértés. Nekik azt nem kell tudni, nekik csak a bírságot - ahogy ők nevezik, büntetést - kell serényen fizetniük és jelen esetben a szenteket szidni a lépésben történő döcögés miatt.
Nekik nem kell észrevenni történetünk főszereplőjét sem, az öntudatlanul, félig a falnak támaszkodva – más okból, mint a szerv esetében – de nagyobbrészt a hideg földön heverve, a gravitációnak magát megadó embert a szerv és természetesen a szimbiózistársa - amennyiben ilyen szó létezik - lábától pár centiméterre, a torz fizimiskájú, ámde a szerven tehetetlenségét számon kérő alakoktól negyed méterre.
Nem kell látni az empátia és az emberség, vagy emberiesség szikráját sem, mert nincs is jelen a torz fizimiskájúakat leszámítva, senkiben sem.
Az én szubjektív és objektív (csak azért írtam le mindkét szót, hogy látszódjon milyen művelt is vagyok) biztonságérzetem nemhogy megszilárdult, hanem belém is keményedett, de olyannyira, hogy le sem tudtam ezzel a látvánnyal és a látvány által gerjedt indulataimmal feküdnöm. Este.
De úgy kell nekem, sőt pimasz leszek: így kell nekünk lefekvési képességtől függetlenül!
Orkánerejű szél szaggatja a lombtalan fák ágait, kavarja az útszegély mellett összegyűjtött, összekapargatott, halomban álló, de el már nem szállított port, akárcsak az üres fornettis tasakot és nylonzacskót.
A szervet és a vele szimbiózisban élő, működő, pontosabban nem működő önkormányzati rendészt mindez a legkevésbé sem rendíti meg, de nem hiába nézték végig egykor a Winettou és a Vasember valamennyi részét, széles vásznon.
A pampák bikái, a prérik farkasai és a rónák pingvinjei ők. Nem ismerik a kímélet keresztényi erényét és a szabálysértési törvénykönyvet sem.
De nem is ezért fizetik őket, hiszen az ő feladatuk a lakosság szubjektív biztonságérzetének megerősítése és hol tudja az a lakosság – egyáltalán ki az a lakosság – hogy mi az a szabálysértés. Nekik azt nem kell tudni, nekik csak a bírságot - ahogy ők nevezik, büntetést - kell serényen fizetniük és jelen esetben a szenteket szidni a lépésben történő döcögés miatt.
Nekik nem kell észrevenni történetünk főszereplőjét sem, az öntudatlanul, félig a falnak támaszkodva – más okból, mint a szerv esetében – de nagyobbrészt a hideg földön heverve, a gravitációnak magát megadó embert a szerv és természetesen a szimbiózistársa - amennyiben ilyen szó létezik - lábától pár centiméterre, a torz fizimiskájú, ámde a szerven tehetetlenségét számon kérő alakoktól negyed méterre.
Nem kell látni az empátia és az emberség, vagy emberiesség szikráját sem, mert nincs is jelen a torz fizimiskájúakat leszámítva, senkiben sem.
Az én szubjektív és objektív (csak azért írtam le mindkét szót, hogy látszódjon milyen művelt is vagyok) biztonságérzetem nemhogy megszilárdult, hanem belém is keményedett, de olyannyira, hogy le sem tudtam ezzel a látvánnyal és a látvány által gerjedt indulataimmal feküdnöm. Este.
De úgy kell nekem, sőt pimasz leszek: így kell nekünk lefekvési képességtől függetlenül!
RSS Feed
