Kocsis Zoltán emlékére

A zongora teteje lezárva.
A billentyűk fehér-fekete
fogait többé nem kuszálja
avatott ujj. Hirtelen csend lett.

Már telepszik a por a kottákra,
a húrok egy picit engednek,
hever a karmesteri pálca
a fiókban. Hirtelen csend lett.

Lemezt fektetek a lejátszóra,
a tűt óvatosan engedem
szaladgálni a barázdákban
s elkergetem a halál-csendet.

Lágyan omlik egy zseni játéka,
zenéjét ölelem keblemre,
beszorítom, drága portéka,
bár tudom, mindünké emléke.