Ó ha egy szép nap seriff lehetnék,
mindenkinek akkorát bevernék,
hogy a feje a falon koppanjon,
aki nem tudná: ez a városom.
A táncosnőknek harisnyás lábát,
- mint álmomban - nyakam köré fonnám,
ott járjanak kánkánt, vagy foxtrottot,
hadd kenjek végül rájuk pár foltot.
A szalonban is hitelem lenne,
minden cimbora velem vedelne,
a tulaj az egész cechet állná,
mert ha nem, ejh, piszkosul megbánná.
Köztiszteletben állnék, vagy ülnék,
ahogy épp hozná a fránya szükség,
de ha kell alagutat is ásnék,
ki még a fejem búbja se lássék.
Hogy minek e túlzó óvatosság?
Persze! Ülő Bikát még nem látták.
Mert hol seriff én, nagyfőnök ő ott,
s túlerőben vannak az apacsok.
Én nem állítom, hogy bántanának,
de láttam náluk bőrből varrt sálat,
skalpból szőtt subát, mely a földig ért.
Fázós népek ők s hideg ez a tél.