Utolsó nap az iskolában
könnyektől mentes,
bye-bye-t intünk Mónikának;
Puszipá kedves!
Emberileg, szakmailag,
meg egyébként egy nulla,
hogy túl nagy rá a kabátja,
bizonyította újra.
Átlépni árnyékát soha
nem volt hajlandó,
nem is volt más gátja noha,
csak, hogy fajankó.
Eh, de hogy is emlegetek
egy hölgyet, vagy olyasmit!
Finoman, lágyan, kellemmel,
pedig köszönni nincs mit.
Ha azt írnám, ami járna,
a föld remegne,
ha megsúgnám mit csinálnak,
nem egy gyermekkel.
Ám nem nézhettem sajátom
senyvedését már,
csak azt az egyet sajnálom,
hogy nem nekem fáj.