Sánta a zebrán

Lábát maga alá húzva
a zebrán átvonszolta
előttem egy nyomorék,
akit más szóval illetnék

ha kifejezőbb lenne
esendő helyzetére,
magát, de nem élt
fogyatékkal, mint én

többel egy szikrával sem
ezért fejem fölvetettem
és arcát mohón vizslattam,
de nem láttam, amit láthattam.

Nem szorult szánalmára
se nekem, se másnak
megfeszített gerincével
s ferdén lógatott fejével

büszkébb szobrot róla
inkább mintázhattak volna,
mint rólam, ki terpeszkedve
meleg autóból az figyelte

a roncsnak tartott csonttákolmány
az úton, vajh milyen gyorsan kel át.
Nem nézett rám, de oldalról elkapott
tekintete mélyen a szívembe fúródott.

Érzem érdemesebb ő, hogy e földön
fájdalommentes napokat töltsön,
lábával a hideg aszfaltot tapossa,
miközben rongyszatyrát markolja.

De a sors kiszámíthatatlan és
a kegyelt ma nem más, mint én,
bármennyire is érdemtelen sorsvetés
még ha van is mi fájjon, nem kevés.

Egyszer talán fordul a kocka
és azt is tudom nem lesz gondja
zebrán átaraszoló népeket bámulni,
azon, ahogy eddig élt órákig ámulni.

Hálát ad esetleg, annak kiben bízik,
hisz, magát rábízza, ahogyan dívik,
de ugyanúgy teszi minden dolgát tovább
amíg előtte egyszer majd én kúszok át.