Így jár, aki egy költővel ujjat húz

Képzeljünk el árnyas irodát!
Nem is, a ködös jobb jelző.
Nem túl nagyot, éppen akkorát
amelyben még elfér egy költő.

De rajta kívül senki több,
aki háta mögött tolong
béna viccén, hülyén röhög,
vagy panaszkodik, dohog.

Képzeljük el mégis utóbbit!
Szardíniaként bepasszírozva,
sakálként hamis vokált vonyít
négy emberforma lény e cellában.

A költő írni képtelen, egyre csak dühöng,
tervezi a beszélgetés szálát elvágni,
de tollával az egyik épp most szúrja fülön
magát s közben lecsöppenő nyálát nézi.

A másik hanyatt vágja magát, mint fóka
a cirkuszban, de a móka most elmarad,
hisz elszakad foltos-rongyos nadrágja.
Kacagnak és az írás ismét nem halad.

Elunva e poshadt misztériumjátékot
poétánk papírt ragad és lendületet,
kancsal rímeket szögel bőszen egymáshoz
és felkarcolja a szörnyű végzetet.  

---

Kilép a körből, fáklyát vetve háta mögé,
eme szennyes csürhe meg ne zavarja többé .
Messziről figyeli a lángoló szobát,
ahol eddig nem vihette végbe dolgát.