Észre nem vett árvíz

Észre nem vett árvíz
bugyog a talpam alatt,
a gát teste átengedte.
A sok leendő mártír
lépdel csak, mint kakas
büszkén kitolt mellel.

Minden iszamos,
mindenhol dagonya,
pocsolya, sárfürdő,
de magabiztos
még a kakasfalka,
pedig nem lesz túlélő.

Ott fullad majd mind,
ki most a nyirokkal dacol,
vagy ügyet sem vet rá.
Lesznek kik megéneklik
a baromfiudvarból
ki, hogy vált haltáppá.

Aztán vagy lesz hallgatósága,
vagy, otthagyják a mesélőt,
kedvtől függő állapot,
a sokat láttak elunják mára
a tanmesét, a kesergőt
s feledik a sok állatot.

Csak az ár, az nem felejt,
az dagad s gátakat borít,
elfedi a házakat.
Csak az idő, mi még jelent
haladékot, parányit,
míg feléri a várakat.

Aztán mikor elborította
az ostobák gyönge fészkét,
ha végighúzza radírját,
medrébe csak akkor tér vissza
s ott folytatja hömpölygését,
míg eléri újra, hol várják.