Egér a levesben

Ma nagyon szerencsétlen napom volt.
Nyelvemen lett is tőle egy csúf folt.
Megégettem a levesemmel, mibe
az egeremet ejtettem bele.

Hogy került az asztalra egy egér?
Unalmas eset, de annyit megér,
talán, hogy említést tegyek róla,
mióta lett asztalom a szófa.

Fekve eszem, mint valami császár
és nem bírom, ha bárki járkál,
ha az ebédnél nincsen síri csönd,
biz tovább egy percet sem pöcsölök.

Rögtön kikérem a zajt magamnak,
a másodikat is, ha adnak,
aztán kiülök a verandára,
onnan lesek a galád családra.

Ha bárki is megközelít engem,
máris nincsen enni szikra kedvem,
sajna gyermekkori berögződés,
társas kapcsolaton ágyú lőrés.

Szégyellem én magam, de mit tegyek,
akkor inkább soha sem eszek,
nem zabálok bálnaként, mint máma,
ez torkollott a tragédiába.

Mert ha ma nem forró a húsleves,
kihűlni le a földre nem teszem
ráadást nem szegik meg a szabályt,
elkapom az egér farkát.

De beszélhet ezeknek az ember,
visszaélnek a tenger türelemmel,
pedig élve hagyom őket bizony,
családfőként ennek levét iszom.

Levesemet ette is egérke,
bár olyan hirtelen nyúltam érte,
elmerült hamar bugyogva, pirosló hassal,
én pediglen elhagytam az asztalt.

Elmondom tábort dikón hogyan vert.
Személyemben tájékozott embert
ismerhet meg ama nagyközönség,
aki állandóan híreket néz.

Böngésztem talán érthető módon
ebéd alatt, de rossz vagyok mondom,
ezért búvárkodott a lábasban
az elektronikus lábatlan.

Fog-e működni, még nem tudhatom,
de áramba be bizton mással dugatom.
Nincs ebben rossz, nincs is semmi bosszú,
de a drót rövid, az élet hosszú.